A kígyómarás gyógyítja a szerelmi bánatot

1 hónap ezelőtt 70

A szíven átszúrt tőr káros az egészségre – ezt minden szerelem doktor tudja, David Coverdale, a Whitesnake énekese is. A Restless Heart című albumának remaszterizált kiadásán látható ez a tetoválásra emlékeztető motívum, ami azért is kifejező, mert az eredeti, 1997-es lemez megjelenése előtt semmi nem úgy alakult, ahogy Coverdale eltervezte. 

25 év telt el, hogy egy jubileumi, újraszerkesztett albummal eljöjjön a megsebzett szív igazsága.

  • Mennyire szól a rock and roll a szabadságról, ha a Whitesnake énekesét, David Coverdale-t meggyőzik, hogy a Restless Heart ne szólóalbum legyen, hanem az anyazenekarának nyolc év után megjelent új sorlemeze?
  • Mennyire szól a rock a szabadságról, ha a kiadó megváltoztatja, azaz némileg rockosítja, azaz a Whitesnake-hez igazítja a leadott szalag hangképét?

2021-ben már azon sem csodálkozunk, ha az idei újrakiadásnál megváltoztatják az előadó nevét, azaz David Coverdale & Whitesnake helyett simán Whitesnake szerepel a borítón. Ezek után már említésre sem méltó, hogy megváltoztatták az album coverét, azaz a borítón nem a nyughatatlan szívű énekes portréja látható, hanem egy dombornyomásos logó, amely visszahozza az 1987 című klasszikus albumról ismert WS-féle pecsétet, illetve inkább az Restless Heart előtti utolsó sorlemez, a szintén óriási sikert hozó Slip Of The Tounge vérvörös pecsétjét.

Megváltozott a dalok sorrendje is, ami szintén megöli az eredeti élményt, és újra feljátszottak egy-egy sávot. Jogos a kérdés: ez akkor most egy új sorlemez? Hajlanánk arra, hogy azt mondjuk: igen, hiszen nem az 1997-es élményt kapjuk, hanem egy 2021-es kalandot.

Eltűnt a coverről Coverdale arca és a neve is, de sebaj, valójában sok Whitesnake-album inkább Coverdale szólóprojektje, a folyton változó felállású zenekarban, mint valami hard-rock expón, a műfaj legjobb muzsikusai mutatták meg, hogy éppen hol tartanak a szólótechnikában.

A Whitesnake kilencedik stúdióalbumát, a Restless Heartot egyesek afféle félig kitagadott szerelemgyereknek tartják, talán azért is, mert a blues-os, részint soul hatású albumot komoly várakozás előzte meg, és a végén komoly csalódás lett belőle. Ez részint azzal is magyarázható, hogy az óriási kereskedelmi sikereket arató, az Egyesült Államokat is meghódító 1987 és az 1989-es Slip Of The Tounge platina albumok után az egekben voltak a várakozások a zenekarral kapcsolatban. Csak közben megváltozott a zenei klíma, és a zenekar sem tudta milyen módon reagáljon erre, arról nem beszélve, hogy 1997-ben éppen húsz éves volt a zenekar, és tíz éves az 1987 című mestermű. A 2021-ben tégláról téglára újjáépített Restless Heart eljárása nem előzmény nélküli a zenekar életművében. Ott van az egyik legnagyobb slágerük, a Fool For Your Loving, ami először az 1980-as Ready An' Willingenjelent meg, aztán részint újragondolva az 1989-ben kiadott Slip Of Tounge-on....

De ott van az 1982-es Saints & Sinnersről ismert Crying in the Rain és a Here I Go Again, melynek glam-rockos, 1987-es új változatai akkora sikerek lettek, hogy önálló identitású dalok a zenekar katalógusában.

A 2021-es Restless Heart abból a szempontból mindenképp különleges, hogy ez az egyetlen olyan teljes hosszúságú Whitesnake-stúdióalbum, amelyen végig Adrian Vandenberg gitározik, aki 1987 óta tagja az együttesnek. (És ez mindent elárul Coverdale csapatépítő érzékenységéről, és hát ő sincs benne a búcsúturnés felállásban, abban a csapatban, amely majd 2022. július 4-én a Barba Negra Trackben elköszön a magyar rajongóktól.) Ugyanakkor van abban valami ironikus, hogy még 1997-ben a Restless Heartot kísérő koncertsorozatot a Whitesnake búcsúturnéjaként hirdették meg (a zenekar később, 2003-ban újraalakult), és most, 25 év után a „búcsúturnés” lemez újrakiadását követő fellépéseknek is „búcsúturné” a hívószava.

Restless Hearton ott vannak a blues és a soul , „különös ismertetőjegyei”, mégis ízig-vérig Whitesnake-albummal van dolgunk, annak ellenére, hogy maga a címadó dal olyan, mint egy goth-metál tétel lenne, az utolsó felvétel, a Woman Trouble Blues pedig leginkább egy kiadatlan Led Zeppelinre emlékeztet. Nyilván nem múlt el a nyoma annak, hogy Coverdale 1993-ban Jimmy Page-dzsel kiadott egy izgalmas lemezt.

Restless Heart szerényebb kvalitású, mint a nagy elődei, ugyanakkor még mindig hozza a 100 százalékos minőségű prémium hard rockot, így aztán jócskán van mit róla szüretelni. Ha elengeded az 1987 felső kategóriás megszólalását, akkor igen is szerethető, mert nemcsak a feszes, bombasztikus slágerek adják egy-egy album aranyfedezetét, hanem a változatos, gazdagon rétegzett bluesban abált, néhol soulos felnőtt rock szimfóniák és power balladák, amiket Adrian Vandenberg és Coverdale összehozott. És akkor még nem beszéltünk a kiváló közreműködő szakemberekről... Ott van Guy Pratt basszusgitáros, Brett Tuggle billentyűs és Denny Carmassi dobos, akik mindannyian részt vettek a Coverdale-Page turnén.

1997-ben már jócskán túl voltunk a glam-rockon, és a grunge lecsengése után is megmaradt a becsülete a blues-os húzású rock and rollnak, így a Whitesnake vissza is talált a hetvenes évekbeli önmagához, azaz körbeért a dolog, és ez különösen jól áll annak, akinek a háziállata egy saját farkába harapó fehér kígyó.