A Ne nézz fel! után itt a Nézz le!

3 hónap ezelőtt 14

Mindössze egy nap alatt több ezer döntést hozunk meg, igaz, ezeknek a legnagyobb részéről a tudatalattinkban folyik a harc. Talán pont azért, mert így a következményének terhe is száműzhető az elmében egy olyan helyre, ami kevesebb szenvedéssel jár. Igen ám, de mi van azokkal a nagy döntésekkel, amiknél már a tudatalatti is azt mondja, hogy nem tud segíteni, és kikapcsolja a robotpilótát? Mi a garancia arra, hogy ha kellő elképzelt forgatókönyvet levetítünk a fejünkben, akkor majd jól fogunk dönteni? Létezik egyáltalán rossz döntés, ha amúgy is csak utólag tudjuk minősíteni?

A Jurányi Ház 123-as laborjában ülve pár percet kell csak várnom, és máris abba az állapotba kerülök, ami miatt érdemes színházba járni. A szívem hevesebben ver, és folyamatosan mérlegelek, egyszerre képzelem bele magam két, vagy akár három szereplő helyzetébe. Tantermi környezetben vagyunk, jelzés értékű kellékekkel, díszlet nincs is. Ez pedig felszabadítóan hat, mert a koncentrációt könnyebb a mondanivalóra irányítani. Nézz le! a darab címe, aminek bár tartalmilag semmi köze a Netflix Ne nézz fel! című fekete komédiájához, mégis hasonló önvizsgálatra invitál, csak itt a központi kérdések nem globálisan ható, hanem inkább az egyén problémáit tárja fel.

És pontosan ez az, ami annyira jól esik ezt a darabot nézve. Az európai színházi kultúra a görögök óta a világ nagy kérdéseire keresik a válaszokat. Az amerikai drámák kezdtek el először azzal foglalkozni, hogy mi történik akkor, ha a színpadon kisebb egységekben gondolkodunk, nem egy egész társadaloméban. A Macska a forró bádogtetőn, Az ügynök halála, mind olyan dolgokat jár körül, amit minden néző is megforgat saját magában.

A pandémiával megkaptuk a globális kételyeket és bizonytalanságot, amitől bennünk is elindultak hasonló lelki folyamatok. Ilyenkor jön jól egy olyan előadás, amit az alkotók saját maguktól és saját magukból raktak össze. Nagy Éva, Öskü Bálint és Pósfai István korábban a Megáll az idő című előadásban már játszottak együtt, szintén a Jurányi termeiben az Átrium égisze alatt. A Nézz le! Novara és az Átrium – Mentőcsónak programjának produkciója. Mindkét produkció rendezője Nyulassy Attila, aki három éve kezdett dolgozni a három alkotóval a Nézz le! ötletén. Ugyanis az egész előadás abból született, hogy mind a négyüket foglalkoztatta a kiszolgáltatottság a hatalom, a köz és egymás felé.

Ezekhez a témákhoz kerestünk ötleteket, szituációkat, helyzeteket, miközben rengeteget beszélgettünk. Így négyen már a Megáll az idő alatt is jóban lettünk, a bizalmi kapcsolat pedig elengedhetetlen, ha az ember ilyen kényes, néha kifejezetten tabunak számító kérdésekről beszél. A következő fázis az volt, hogy improvizatív jelenteket készítettünk, majd ahogy haladtunk előre az időben, volt ami kiesett, ám volt, ami egyre bővült. Végül ezek nőtték ki magukat. Nagyjából három évet dolgoztunk az előadáson, igaz, közben beütött a pandémia, ami több hónap kényszerpihenőt jelentett, illetve az egyik szereplő fél évig külföldön volt.

– mesél nekünk a darab létrejöttéről Nyulassy Attila.

Tehát az előadás minden momentuma, gondolata és szövege az alkotókból született meg, ami érződik, mert nagyon valódinak, nyersnek és ismerősnek hat.

Három teljesen különálló történetet kapunk, és mindegyikben az a közös, hogy az összes megismert szereplő helyzetével azonosulni tudunk. Nincsenek egyértelmű helyzetek vagy döntések, nincs fekete vagy fehér, jó vagy rossz, és pont ezért lehet nézőként bevonódni érzelmileg a látottakba. Nincsenek válaszok és nincsenek ítéletek, ami pedig egyértelműen az alkotókat dicséri.

Az első jelenetben egy fagyos családi légkör vágja arcon a nézőket. A konfliktus szépen fokozatosan fedi fel magát. A kamaszkort nemrég háta mögött hagyó fiúgyermek úgy döntött, hogy átveszi szüleitől saját élete forgatókönyvének írását. Az anyuka görcsösen próbálja visszaszerezni a tollat, az édesapa pedig elfogadja fia döntését, csupán pár részletet szeretne vele átíratni.

A szereplők motivációi tiszták; a szülők jót akarnak a gyereküknek, de csak azt tudják elképzelni megfelelő útnak, amit ők jelöltek ki neki, a fiú pedig érti a fenntartásokat, de nem szeretné más életét élni. Mindehhez társul egy morális dilemma is, ugyanis erkölcsileg megkérdőjelezhető, ha elfogadja azt a pozíciót, amit a politikai hatalom cenzúrája szült. De még itt sem egyértelműen egy igazság létezik.

A második nagyjelenet egyszerre szól mérlegelésről karrier és párkapcsolat között, illetve betekintést enged abba az élethelyzetbe, mikor a döntéseinkre nem csak mi, hanem a társadalmi nyomás is hatással van. Ennek a tehernek a súlyát, és a szituációból eredő törékenységet fedik fel a színészek. Innen csúszunk át a harmadik etapba, ahol a kiszolgáltatottság kap főszerepet. Élete során mindenki kerül olyan helyzetbe, ahol meg kell tapasztalnia, milyen egy hierarchikus közegben létezni. Legyen az iskola vagy munkahely, szülő-gyerek viszony, mérgező párkapcsolat, vagy akár egy casting szituáció.

A jelenetek között egy színész mindig kilép a szerepéből, és teljesen civilként mondja el saját gondolatait az adott témával kapcsolatban. Ez is egy külön gondolkodnivaló csomagot ad a nézőknek, amit magunkkal vihetünk az előadás végén.

(Borítókép: Lakatos Péter)