A rendőrterror-narratíva 15 év után már szinte mindent eltakar

2 éve ezelőtt 208

2021-ben úgy tűnik, egy látható narratíva maradt versenyben 2006 őszének értelmezése kapcsán. A 15 évvel ezelőtti sajnálatos események hátterét azóta is hiába próbáljuk megfejteni egészében, a kísérletek, amelyek összeillesztenék az egyes elemeket, kb. kudarcra vannak ítélve. Ebből fakadnak a kétoldali összeesküvés-elméletek, amelyek rendszerint köszönőviszonyban sincsenek egymással. Nemcsak az egyvonalú kormányzati retorika jellemző ez ügyben – amely épp kicsúcsosodott a napokban –, hanem az azt megtámogató különböző műfajú kulturális jelenségek is. Amilyen az Elkúrtuk című mozifilm is (kritkánk ide kattintva olvasható, a mű Imdb-oldalán 30 ezer szavazat után sikerült az eleinte 1,0-s átlagot 1,3-asra emelni), de vélelmezhető szándékai ellenére ebbe a sorba állt be Skrabski Fruzsina dokumentumfilmje, az Áldozatok 2006 is.

A Bodoky Tamás Átlátszó-főszerkesztő és Kisberk Szabolcs Mi Hazánk Mozgalom-sajtófőnök közreműködésével készült film nem szól másról, mint amit a címe ígér: olyan emberek beszélnek benne, akik az őszödi beszéd nyilvánosságra kerülése után kirobbant zavargások során az események sűrűjében találták magukat – volt, aki tudatosan, más csak véletlenül –, és utolérték őket a rendőrök tonfái, bakancsai, gumilövedékei. Másfél évtized elteltével összegeznek, örülve, hogy túlélték – inkább vagy kevésbé maradandó fizikai-lelki sérülésekkel –, és búslakodva, hogy azóta sem kért tőlük bocsánatot senki. A sztorijaikon kívül nem sokat tudunk meg róluk, az sem minden esetben derül ki, hogy miként kerültek szembe az erőszakkal.

Az, hogy valakinek kilövik a szemét, eltörik az ujját, szilánkosra tapossák a szárkapocscsontját, önmagában is drámai dolog, az archív felvételek megrázóak, ám ezeket láttuk már szinte kivétel nélkül mindet, nem is egyszer. Előbb jelen időben, élő egyenesben, majd azóta is számos alkalommal. Abban sincs semmi új, hogy a politikai felelősség nyomban ráterhelődött Gyurcsány Ferencre, aki azáltal, hogy fél szívvel sem vonta le a személyére szabott konzekvenciákat, elmerült a vonal alatt, majd lett, ami lett: kétharmadok hosszú sora.

Azt is tudjuk, hogy az erőszakos cselekményeket elkövető egyenruhásokkal szemben hiába indult eljárások tömkelege a következő években – több, mint ahányat a zavargások résztvevői ellen kezdeményeztek –, végül csupán a töredéküket vonták felelősségre, és annál is kevesebben kaptak komolyabb büntetést. Elnézést pedig nem kért tőlük senki – sőt a rendőri fellépést szükségesnek és arányosnak nevezték annak idején –, de az mégis furcsa, hogy tizenöt évvel később kiáltozva követeli ezt Gyurcsány Ferenctől vagy Gergényi Péter egykori rendőrfőkapitánytól egy dokumentumfilmben a szerkesztő-riporter.

A 15 év alatt összerakódott kontextusban, miként a filmben is, lényegében elvész, hogy a véres-háborús budapesti ősz közterületi eseményei nem azzal kezdődtek, hogy a rendőrök visszaütöttek.

Nem ártatlan járókelők ostomolták meg a tévészékházat, majd borogattak autókat, illetve hajigáltak köveket és molotovkoktélokat az egyenruhásokra heteken át. Budapest utcáin tényleg klasszikus zavargások zajlottak, amire nemcsak a politika vagy a rendőrség, de a közvélemény sem volt felkészülve.

Az ember olyan szerzet, hogy szeretne mindent rendszerben látni, a példátlan és rendkívüli eseményeket is, így minden további nélkül kristálytiszta forgatókönyveket rak össze pillanatok alatt, ezeket aztán politikai meggyőződésüktől függően teszik magukévá a széles néptömegek. A véletleneknek és a váratlan helyzetekből adódó töketlenkedésnek itt nem osztanak lapot, azok a változatok maradnak életben, amelyekben mindenható stratégák mozgatják a szálakat. Ha működőképesnek bizonyulnak, akkor ezekkel utóbb már nem is lehet kezdeni semmit, igazságaik cáfolhatatlanok, aki mást mond, hazudik reggel, éjjel és minden napszakban.

Holott mégsem volna helyes megfeledkezni arról, hogy nemhogy az eseményeket megelőző másfél évtizedben – taxisblokádostul –, hanem a rendszerváltás idején sem szembesültek radikálisok hasonló intenzitású akcióival a rendfenntartók, akkor sem, amikor néhány száz fős szurkolócsoportok ellen kellett lovasrohamot és kardlapozást foganatosítaniuk. A tévészékház megvédésekor átélt kudarc bosszúszomjat ugyan generálhatott – és generált is –, ám pozitív hozadéka semmiképpen sem lehetett. Az előzmények az egyértelműbb szabályok egyértelműbb betarásának igényével, szervezettebb fellépéssel, kompetensebb vezetőkkel, több józan ésszel nem vértezhették fel azokat, akik fegyvert kaptak a kezükbe az elkövetkezendőkben. Nagy szerencse, hogy legalább nem éleset.

Ám konkrétan az október 23-án történtek csak a véres nap első felében szóltak az egyenruhások-radikálisok kergetőzésről, a kölcsönös erőszakról. A fideszes Astoria-nagygyűlés Orbán Viktor-rajongó közönségének szétverése már olyan katasztrofális hibák sorozatából fakadt, amelyek az egész magyar történelem alakulását változtatták meg. Teljesen függetlenül attól, hogy ki, mire, mikor hogyan adott – vagy nem adott – utasításokat és parancsokat. Ha így akarták, gyalázat. Ha nem így szerették volna, agyrém.

Ahhoz viszont, hogy ezeknek a tényleg sorfordító fejleményeknek a tartalmát megértsük, nem elég a rendőri erőszak áldozatait beszéltetni. Ezt a Skrabski-filmen – vagy bármilyen más feldolgozáson – nem biztos, hogy helyes számon kérni. Nem ezt vállalta, nem erre törekedett. De bárki másnak, aki a témához nyúl, fontos lenne többre törekednie. A mindent elborító rendőrterror-narratíva árnyékában ugyanis egyre kisebb és kisebb lesz az esély az összetettebb megfejtések kibontására. A tényleg komplex kép felvázolása, igaz, gigantikus meló lenne: voltak rendőr áldozatok, radikális zavargók, nagy kombinátorok – még ha olykor tanácstalanul téblábolhattak is a fejleményeket látván és tapasztalván –, 15 évvel az események után mindőjükből kicsikarni az egymás mellé állítható és mindent árnyaló érdemit gigantikus feladat lenne. Vagy reménytelen. Hátha a történészek egyszer jutnak valamire, valahogyan, valamikor. Addig marad, amit így kapunk: szilánkok a sok-sok kis igazságból.

Less Ferenc rendőrségi szakértő mondja a film vége felé: "A 2006 után eltelt időszak folyamatos fejlődést mutatott. Ennek eredménye, hogy nem tudunk olyan tüntetést mondani, ahol olyan atrocitásra került volna sor akár a tüntetők, akár a rendőrök részéről, ami a jogszerűség határán túllépatt volna. Teljesen más szemlélet alakult ki a rendőrségnél az elmúlt bő tíz évben, ez azt jelenti, hogy nem tolerálják, hogy a rendőrök önálló akciókba menjenek bele, keménykedjenek, durva erőszakot alkalmazzanak." Ez egy jó hír végül is, igazi tőrőlmetszett hozadék.