Auschwitz a TikTokon: nem retteghet a legrosszabbtól, aki még elképzelni sem tudja

A holokauszt azokban is megölt valamit, akik életben maradtak – mondja a bonyhádi születésű 97 éves túlélő, Lily Ebert. De mozgósította bennük az életet is, és Lily Ebert életéből rengeteget meríthet a világ. Az utolsó pillanatban vagyunk, amikor még meghallgathatjuk azokat, akik túlélték a koncentrációs táborok borzalmait. Lily hangja pedig a 17 éves dédunokájának, Dov Formannek köszönhetően milliókhoz ér el. Zoomon keresztül beszélgettünk a Londonban élő lenyűgöző párossal.

A 20 éves Lily Ebert 1944-ben fogadalmat tett Auschwitzban. Ekkor már több hónap borzalom volt mögötte, a fél családja meghalt a gázkamrákban, a még életben lévő két húgára és rá is minden nap leselkedett a halál valamilyen formában. Jom kippur volt, amikor megfogadta, ha valaha kijut onnan, elmondja a világnak, mi történt – nemcsak vele, hanem mindazokkal, akik már nem tudják elbeszélni a történetüket. „Aznap, amikor ezt a fogadalmat tettem, azt hittem, a világ majd hallgatni fog rám. Hogy én erre egyedül is képes vagyok. Egy kicsit talán optimista voltam. Meg egy kicsit naiv” – írja visszatekintve az azóta eltelt évtizedekre a 17 éves dédunokájával, Dov Formannel közösen írt könyvében, a napokban magyarul is megjelent Lily fogadalmában.

Az elmúlt 75 évben azzal szembesült, hogy ezt a fogadalmat egyáltalán nem egyszerű betartani.

A felszabadulás eufóriája után – miközben Lily és a két életben maradt húga próbált együtt élni a tudattal, hogy a holokausztban „mindent elveszítettünk, ami fontos volt a számunkra, és ezt senki nem adhatta nekünk vissza” – Svájcban, amely kelletlenül ugyan, de befogadott néhány holokausztárvát, azt tapasztalta, hogy ha mondani kezdtek valamit a koncentrációs táborban töltött időről, az emberek elfordultak, nem akarták hallani, szinte senki nem hitt nekik. Az emberek egyszerűen képtelenek voltak felfogni, hogy min mentek keresztül.

„Úgyhogy anélkül, hogy megbeszéltük volna a dolgot, a húgaim, a barátaim és én is mind pontosan ugyanazt tettük: szépen megtartottunk magunknak mindent, eltemettük az emlékeinket. Valahogy azt képzeltük, ha soha nem hozzuk szóba, nem is ismétlődhet meg. Azt hittük – és azt is reméltük –, hogy mindent el lehet felejteni.”

Az elmúlt 75 évben nagyon sok család követte ezt az utat, Auschwitz történeteit mélyre ásták, miközben a traumáit nemcsak a túlélők, hanem a gyerekeik, unokáik, dédunokáik is cipelték, cipelik magukkal – sokszor tudattalanul, kibeszéletlenül.

Lily Ebert és a dédunokája, Dov Forman az elmúlt, járvánnyal súlyosbított időszakban mégis közel került ehhez a kibeszéléshez, ráadásul a Twitternek, a TikToknak, és most már egy könyvnek is köszönhetően a nyilvánosságot is bevonták ebbe az egyszerre személyes és családi, valamint történelmi és társadalmi feltárásba.

Mégis, amikor azt kérdezem, hogyan lehetséges közelíteni ehhez a tragédiához, Lily azt mondja, miközben Dov bólogat, hogy valahol lehetetlen. „Mégis meg kell tennünk. Mert történt valami az életünkben, a mi generációnkban, ami soha azelőtt nem történt meg, és remélem, hogy soha ez után nem fog megtörténni. És a világnak tudnia kell róla. A világnak tanulnia kell belőle. Mert a világ nem felejtheti el, hogy volt egy idő, egy szörnyűséges idő, amikor az emberek nem voltak emberek”.

Lily Ebert húszéves volt, amikor Bonyhádról az egyik utolsó pécsi transzporttal Auschwitz-Birkenauba deportálták az édesanyjával, az öccsével és a három húgával. Akkor még nem tudta, de mint sok más deportált életéről, az övékről is Josef Mengele döntött. Őt a két húgával jobbra parancsolta, az anyját, az öccsét és a másik húgát balra. Ez volt az utolsó pillanat, amikor látta őket. Meggyőződése, hogy azért élte túl Auschwitzot, mert tudta, hogy gondoskodnia kell az életben maradt két testvéréről. Ma 10 unokája, és 34 dédunokája van.

Lily Ebert ma, 97 évesen egy huszonéves lendületével beszél és beszél, mint akinek mélységes tudása van arról, hogy milyen szörnyeteget kell kivédeni. De a mostani szavaiban ott dolgozik sok évtized csendje is. A dédunokájával ketten nemcsak Auschwitz szörnyűségeit rekonstruálják, de a feldolgozás, a megnyílás nehéz, fájdalmas folyamatát is.

A háború után nemcsak a világ nem hitt nekik, az emlékeik, a sebeik is túl frissek voltak még. Ahogy Lily írja: „Ha akkor megpróbáljuk kibeszélni azt a fájdalmat, nem tudtunk volna tovább élni.” És persze azt hitték, leginkább azzal védik meg a következő nemzedéket, ha minél tovább megőrzik az ártatlanságukat. Még Izraelben, ahol Lily új életet kezdett és családot alapított, és ahol a hatvanas években a lakosságnak már a negyedét túlélők alkották, sem beszélt senki Auschwitzról.

Az Eichmann-per volt az első alkalom, amely rányitotta az ajtót a koncentrációs táborok borzalmaira, az első alkalom, amikor az áldozatok hangját meghallhatta a világ. Egyik túlélő a másik után állt ki tanúskodni, akkor először mondták el a történetüket a nyilvánosság előtt. De hiába volt világot rengető történelmi és médiaesemény az Eichmann-per, és hiába kezdték egyre többen érezni, hogy nem hallgathatnak tovább, a személyes múlt még így is nagyon lassan nyílt meg. És sokak esetében örökre eltemetve maradt: nem akartak, nem tudtak róla beszélni, mint például Lily két húga.

Lily Ebert most a lehető legmélyebbre ásott, hogy előhívja az auschwitzi emlékeit, és olyan közel viszi az olvasóját az ott és akkor történtekhez, az akkori érzéseihez és gondolataihoz, amennyire csak lehetséges. A történetmesélés, az írásos tanúságtétel közben pedig végig reflektál arra, hogy valójában lehetetlen elmesélni, ami történt. „Hogy is lehetne elhinni a hihetetlent? Hogy lehetne elképzelni az elképzelhetetlent?” – kérdezi magától és az olvasójától is, hogy aztán egy adott ponton kijelentse:

Nincsenek szavak arra, ami ezután történt. Holott csak a szavak maradtak.

Ír arról is, hogy amikor ennyire elviselhetetlen valami, máshogy működik az agy, és tudja azt is, hogy van, amit az elméje egyszerűen nem hajlandó többé előhívni: „Vannak dolgok, amiket az emberi elme képtelen befogadni. Nem retteghet a legrosszabbtól, aki még elképzelni sem tudja”.

Nekünk, akik a túlélőket faggatjuk, el kell fogadnunk, hogy a holokauszt ilyen előhívhatatlan emlékeknek is a mozaikja.

De az előhívott emlékek is felkavaróak. Lily Ebert egy olyan folyamatba enged bepillantást, ahol a gépezet célja nemcsak az volt, hogy emberek életét kioltsák, hanem az is, hogy módszeresen megfosszák őket az emberségüktől. „Azt hiszem, ez volt a legszörnyűbb: olyan szinten lecsupaszítottak, úgy kivetkőztettek magunkból, hogy már semmit nem éreztünk. Mintha nem hozzánk tartozott volna a testünk. Mintha nem lenne közünk az elménkhez. Csak az élhette túl, aki nem érzett semmit” – írja, miközben a gépezet nem engedett meg magának hibahatárt. Az auschwitzi létállapot egyik legabszurdabb vonása rajzolódik ki, amikor Ebert felidézi, hogy az SS-tisztek mindennap megszámoltak őket, néha naponta többször is, és

még a halottakat is felsorakoztatták.

„Aki az éjszaka meghalt, azt is kivitték az Appellplatzra, és sorba rakták az élőkkel együtt. Akármilyen beteg volt valaki, ki kellett menni. Csak az érdekelte őket, hogy meglegyen a létszám. Senki nem menekülhetett.”

Amikor arról kérdezem, hogy lehetett embernek maradni ilyen embertelen körülmények között, Lily Ebertnek tulajdonképpen egyszerű válasza van: „Nagyon nehéz volt, de azt hiszem, hogy emberség nélkül még nehezebb lett volna. Ha valaki feladta az emberségét, a nácik győztek.”

Most a legnagyobb félelme az, hogy ha az utolsó túlélők is elmennek, a világ el fogja felejteni azokat a szörnyűségeket, amelyeken keresztülmentek. Ezért aztán küldetésének tekinti, hogy figyelmeztessen: ami akkor történt, bármikor megtörténhet, egyik pillanatról a másikra visszazuhanhat az ember abba a pokolba, amelyet ő a saját bőrén megtapasztalt. „Nem csak arról akarok beszélni, hogy min mentem keresztül, hanem arról, hogy mi történhet, ha nem vagyunk éberek” – mondja. 97 évének minden tudásával és erejével azon van, hogy a világot megmentse önmagától. Mert soha nem lehet tudni.

És ebben szövetségesre talált a dédunokájában.

Ráadásul egy egészen valószerűtlen platformot találtak Auschwitz szörnyűségeinek a bemutatására és a következtetések levonására. Jelenleg 1,4 millió követőjük van a TikTokon, ahol Lily Ebert egyfajta történelmi fogadóórát tart, és válaszol az érdeklődők kérdéseire. „Az utolsó pillanatokban vagyunk, amikor még maguktól a túlélőktől hallhatjuk a történeteiket. Azt hiszem, ez is az oka annak, hogy az emberek odafigyelnek” – magyárázza Dov Forman.

Ehhez kellett azonban, hogy Dov megtegye, amit sokan – tapintatból, félelemből, gyávaságból vagy közömbösségből – nem mernek vagy akarnak: kérdezni.

A családjukban persze nem ő volt az első, aki rákérdezett a dédnagyanyja karján lévő tetoválásra és minden másra, ami az A-10572-es szám mögött van. „De a részleteket és a kérdések sokaságát tekintve azt hiszem, igen, én voltam az első” – mondja. Azt mind a ketten elismerik, hogy kérdezni és válaszolni is nehéz. „Nyilván félsz feltenni néhány kérdést, és érzékenyen kell közelítened, de amikor például a könyvet írtuk, olyan információkat kellett előhívni, amelyek elől nem lehetett kitérni. Egyszerűen meg kellett kérdezni, mert senki más nem tudhatja, hogy mi valójában mi történt vele. És nem akartam olyan helyzetbe sem kerülni, hogy megbánom egyszer, hogy nem kérdeztem. Maradtak persze így is kimondatlan, megkérdezetlen dolgok, de amennyire lehetett, igyekeztünk a mélyére ásni.”

Lily már nyersebben fogalmaz: „Amikor mi már nem leszünk, senki sem fog tudni válaszolni.”

Auschwitzban minden túlélő átélt valamit, amiről képtelen beszélni

Ott voltunk Auschwitz nyitásakor és zárásakor - mondhatták el magukról a holokauszt első női transzportjának túlélői. A csaknem ezer, Szlovákiából elhurcolt lány és fiatal nő történetéről mégis alig tudunk valamit. Egy nemrég megjelent könyvből a lányok sorsával párhuzamosan a haláltábor gépezetenének a működésébe is betekintést kapunk.

Auschwitz lenyomata nemcsak a válaszokban, hanem a gesztusokban is tovább él. Lily a mai napig nem tudta levetkőzni azt a szokást, hogy minden étkezés után megőrizzen egy kis kenyeret, az ételpazarlás pedig szinte fájdalommal tölti el. Ennél kevésbé megfogható rezgése is van az auschwitzi traumának, amit már Dov fogalmaz meg. „Van valami, amit a dédnagymamám továbbadott a nagyszüleimnek és a szüleimnek is, mégpedig a túlféltés, egyfajta túlzott védelem érezhető a családban, mindig biztonságban akarjuk tudni egymást, de tudom, hogy ez sok más holokauszttúlélő családjában is megvan.”

Lily családja, az Engelman család évszázadok óta Bonyhádon élt. „Mi még a magyaroknál is magyarabbnak hittük magunkat” – írja a könyvben. Kiskorukban nem is tudták, hogy létezik a világon antiszemitizmus: „nevetséges gondolat lett volna”. A dédunokája szerint nem bízik Magyarországban, amióta a családja minden tagját az utcára hajították, és szinte mindenkit megöltek.

„Azok, akik a zsidókat nem tekintették embernek, talán épp maguk nem voltak emberek. Sokan tudják, hogy mit tettek, de azt fogják mondani, hogy ők nem felelősek – utal Lily Ebert arra, hogy Magyarország soha nem vállalta fel a saját szerepét a nácikkal való együttműködésben. – Hogy mit üzennék ma a magyaroknak? Legyetek toleránsak, értsétek meg, hogy senkinél nem vagytok jobbak. Értsétek meg, hogy minden ember ember. Ha bántjátok a másikat, ha megvágjátok, azt fogjátok látni, hogy az ő vére is piros. De a vágás is ugyanúgy fáj neki.”

Lily Ebert nem győzi hangsúlyozni, hogy a holokauszt nem a gázkamrákkal kezdődött, hanem a szavakkal. „Éppen ezért, ha látjátok, hogy valami kibillent, tegyetek ellene. Azonnal. Ha vártok, csak nehezebb lesz. Ne csukjátok be a szemeteket, ne ringassátok magatokat abban a hitben, hogy a legrosszabb nem történhet meg. Mert egyik pillanatról a másikra megtörténhet.”

Dov Forman azt mondja, miközben a dédnagyanyja történeteit hallgatja, hullámzanak a reakciói. Tisztában van azzal, hogy soha nem fogja megérteni, mint ment keresztül Lily. „Hallgatom ezeket a szörnyű, szomorú történeteket, de aztán ránézek, és azt látom: ő még itt van, a nácik sehol sincsenek. És én is itt vagyok, a negyedik generáció. A céljuk az volt, hogy senki se élje túl. Szóval Lily története nem egy tipikus történet Auschwitzból. A tipikus auschwitzi történetet ugyanis nincs, aki elmesélje.”

Miközben már rutinosan ülnek egymás mellett a Zoom kamerája előtt, a 17 éves dédunoka próbálja megragadni, hogy milyen változásokat indított be benne a dédnagymamájával töltött intenzív időszak. „Új perspektívát adott, jobban értékelem az életet, de rá kellett jönnöm arra is, hogy milyen gonoszak tudnak lenni az emberek, milyen mélységekbe tudnak süllyedni. Persze nézheted a másik oldalról is: hogy az emberek milyen csodálatosak tudnak lenni, és másokat is rá tudnak venni arra, hogy csodálatos dolgokat tegyenek. A dédnagyamamám nagyjából olyan idős volt, amikor Auschwitzba került, mint én most. Ez ráébresztett arra, mennyire törékeny az élet. Sokan elkövetik a hibát, hogy azt hiszik, az antiszemitizmus eltűnt a holokauszttal. Ez tévedés, és ezért sem szabad feladnunk: beszélnünk kell arról, ami történt.”

Így lett Lily Ebert fogadalma Dov Forman története is. Kevesen tudják úgy ünnepelni az életet, mint ők ketten.