Kína fityiszt mutat Amerikának, kihúzná a gödörből Iránt

2 hét ezelőtt 87

Miközben az Egyesült Államok képtelen kilábalni a koronavírus-járványból, a Trump-kormányzat pedig igyekszik saját járványkezelési kudarcait (a sok szempontból természetesen nem ártatlan) Kína nyakába varrni, úgy tűnik, Peking egy fontos győzelmet aratott Washingtonnal szemben, méghozzá az eddig a kínai diplomácia fehér foltjának számító Közel-Keleten.

A koronavírus gazdasági hatásain a vártnál gyorsabban túllépő Kína ugyanis egy, a New York Times által megszerzett, és a múlt hét végén publikált 18 oldalas szerződéstervezet szerint az amerikai szankciókra fittyet hányva

egy 400 milliárd dolláros átfogó befektetési csomaggal akarja talpra állítani az amerikai szövetségi rendszer legnagyobb közel-keleti ellenlábasát, Iránt, miközben negyed évszázadra bebiztosítja az olcsó olajimportot.

Mit kínál Kína?

25 éven keresztül összesen 400 milliárd dollár értékű beruházásokat, melyek több mint 100 tételesen felsorolt projekt között oszlanak meg. A projektek között a prímet az infrastruktúra-fejlesztés viszi az új repülőterekkel, metrókkal, vasútvonalakkal, autópályákkal, 5G telekommunikációs hálózat kialakításával (és persze a kibertér Nagy Kínai Tűzfalhoz hasonló ellenőrző mechanizmusaival), de Kína segítene kialakítani két szabadkereskedelmi zónát is.

És mit kap Kína?

Olajat. Kína a világ legnagyobb olajimportőre, fogyasztásának háromnegyedét – napi 10 millió hordót – külföldi forrásból fedezi. Irán pedig hiába ül a világ harmadik legnagyobb olajkészletén, amikor olajipari infrastruktúrája elavult, kitermelése a szankciók miatt alig éri el a napi egymillió hordót, melyből csak kacskaringós úton tud valamennyit exportálni, miközben az ország költségvetésének egyensúlyba hozásához napi 8,5 millió hordó exportálására lenne szükség. Ez a mennyiség a szerződéstervezet alapján most 25 évre biztosítva lesz, mivel a Perzsa-öbölben kitermelt olajat igen baráti áron, de nagyrészt felvásárolja Kína, mely több kereskedelmi kikötő létesítésére is engedélyt kap.

Mi a lényege a kínai-iráni megállapodásnak? Hogyan került közelebb egymáshoz Irán és Kína? Miért nem fogadja örömmel az iráni közvélemény a mentőövet?

Vannak, akiknek már nincsenek kérdéseik, És vannak, akik az Indexet olvassák.

Támogass te is!

Az amerikai kedélyeket nem is elsősorban a szankciók által térdre kényszerített iráni gazdaság talpra állásának lehetősége borzolja, hanem a tervezet katonai segítségnyújtásról, kiképzési-, haditechnológiai- és hírszerzési együttműködésről szóló fejezete (pontosabban ennek esetleges megvalósulása). Ugyanis egy sor ország – például a nagy vallási-ideológiai ellenlábas Szaúd-Arábia, de még inkább az Irán által menetrendszerűen megsemmisítéssel fenyegetett Izrael – érthető módon úgy látja, hogy Kínának köszönhetően új lendületet vehetnek az ellenük irányuló stratégiai törekvések. És nem utolsósorban új lendületet vehet a 2018 után újraélesztett (egyesek szerint soha félbe nem hagyott) atomprogram is.

Hogyan sodródott Irán Kína karjaiba?

Az 1979 óta síita teokratikus uralom alatt álló Irán évtizedek óta a közel-keleti konfliktusok egyik főszereplőjének számít, de amikor a 2000-es években egy olyan nukleáris programba kezdett, mely több ország szerint elsősorban atomfegyver kifejlesztésére szolgált volna, komoly nemzetközi szankciókat kapott a nyakába. Az átfogó szankciók tárgyalóasztalhoz kényszerítették az irániakat, ahol az Obama-kormányzat bábáskodásával, három évnyi kimerítő alkudozást követően megszületett a 2015-ös nukleáris megállapodás, melyben Irán vállalta nukleáris kutatásainak befagyasztását cserébe a gazdaságát térdre kényszerítő szankciók többségének feloldásáért.

A nemzetközi közösség – köztük ritka egyetértésben az USA, Kína és Oroszország – által szavatolt megállapodást azonban a republikánusok és Donald Trump folyamatosan támadták, a 2017-ben hivatalba lépő elnök a nemzetközi közösség tiltakozása és saját külpolitikai stábjának intelmei ellenére 2018 tavaszán fel is mondta az atomalkut. A megállapodás többi résztvevője eleinte nagyon fogadkozott, hogy igyekeznek életben tartani az alkut, de miután az USA az összes Iránnal üzletelő céget kitiltással fenyegetett, az európai befektetők lelkesedése is lelohadt.

2018-tól ráadásul a Trump-kormányzat nemcsak az eredeti szankciós mechanizmust állította vissza, hanem sorra hozta a nyersanyagexportot és a pénzügyi rendszert célzó intézkedéseit, melyekre Irán számos provokatív akcióval válaszolt, de képtelen volt engedményeket, vagy akár egy észak-koreaihoz hasonló tárgyalást kicsikarni. A gazdasági válságot komoly társadalmi felzúdulások tetézték, melyeket a rezsim kemény kézzel vert le. A két ország viszonya pedig fagypont közelébe süllyedt, egymást érték az incidensek és provokációk, 2019-ben, illetve 2020 elején is hajszálon múlt csak a háború. 2020-ban pedig jött az Iránban sokáig elhallgatott és félrekezelt, ennek megfelelően minden téren irtózatos pusztítást eredményező koronavírus-járvány, ami a szankciókkal, tiltakozó mozgalmakkal és elnyomással vegyülve a sokadik csapást mérte a perzsa államra.

Iránban nem akarják, hogy a kormányzat eladja az országot a kínaiaknak

Szóval ilyen előzmények ismeretében érthető, hogy Iránt a „maximális nyomás” amerikai doktrínája elkerülhetetlenül és előre látható módon az eddig is legnagyobb kereskedelmi partnerének számító Kínához préselte, melynek szintén meggyűlik a baja a Trump-kormányzattal. Azonban a járványból nemzetközi összehasonlításban – pláne a válságból válságba tántorgó Egyesült Államokkal összevetve – egyelőre mindenképpen megerősödve kikerülő Kína 2020-ban már simán megengedheti magának azt, hogy keresztbe tegyen az USA legfontosabb közel-keleti prioritásának.

Még akkor is, ha az amerikai külügyminisztérium a New York Timesnak deklarálta, hogy azok a kínai vállalatok, melyek „a világ legnagyobb terrorizmusszponzorát” segítik, újabb szankciókra számíthatnak (ugye a Huawei mellett is egyre nő az olyan kínai cégek listája, melyek amerikai működése elé törvényi akadályokat görgetnek vagy görgethetnek).

A Hszi Csin-ping 2016-os közel-keleti körútján feldobott ötletből kibomló, 400 milliárd dolláros befektetési csomagról is szóló tervezetet a New York Times szerint tavaly októberben véglegesítette pekingi látogatása során Mohamed Dzsavad Zarif iráni külügyminiszter, és a lap forrásai szerint a végső szövegváltozatra már rábólintott az ország legfelsőbb vezetője, Ali Hamenei ajatollah is.

Azonban ahhoz képest, hogy Irán mozgástere igen szűkös, a tervezet igen nagy hazai ellenállást váltott ki, kritikusai elsősorban a megállapodást körüllengő titokzatoskodást kifogásolják, és attól tartanak, hogy az országot „eladják” Kínának, és Irán ugyanolyan alávetett státuszba kerül majd, mint azok az afrikai országok, melyek tárt zsebekkel fogadták a gáláns kínai segélyeket és befektetéseket.

A belpolitikai vihar első morajlásait már júniusban hallani lehetett, de az igazi orkán a tervezet napvilágra kerülése után csapott le, az iráni kormányzatnak várhatóan szokatlan módon a ratifikációhoz kemény parlamenti ellenálláson keresztül kell majd átvernie a tervezetet. Kína viszont napok óta hallgat, hallgatását pedig úgy is lehet értelmezni, hogy talán nem is tekinti olyan véglegesnek a szerződést, mint partnere,

és csak teszteli, netán valamilyen elsietett válaszlépésbe akarja belehajszolni az Egyesült Államokat.

(Borítókép: Vang Ji, kínai külügyminiszter és Mohammad Javad Zarif, iráni külügyminiszter találkozója Pekingben 2019. december 31-én. Fotó: Noel Celis - Pool / Getty Images Hungary)