A bérek gyalázatosak, a helyzet siralmas, romokban a hazai színészet

A színész nem lehet targoncás

Arra a kérdésre, hogy Magyarországon elképzelhető-e ilyen léptékű sztrájk, vagyis egységes, minden színész életére és munkájára kiható érdekérvényesítés, nagyon határozott választ kapunk: 

– válaszolja Gyimesi László, a Művészeti Szakszervezetek Szövetségének elnöke. Indoklását egészen messziről indítja. Azt mondja, Magyarország nem Amerika, mások az ottani, üzleti alapú társadalom fejlődési folyamatai, miközben mi még mindig a feudalizmusból próbálunk valahogyan kimászni. Vagyis

mi mindig azt várjuk, hogy majd felülről megmondják és megoldják. Nem vállalunk felelősséget, nem hozunk döntést. Így szocializálódtunk.

Az amerikai piacgazdaság egyik legfontosabb eleme ugyanakkor a munkaerő, aminek ára van, és természetesen értéke is. Magyarországon viszont gyakran egészen más elvek mentén működnek a finanszírozások. Gyimesi ezalatt a politikai szempontok megjelenését, a szemléletet érti, hogy akinél a pénz van, az rendeli muzsikát, és aki nem tetszik odafent, annak nem jut. Majd így fogalmaz:

És hála a magasságos államnak és/vagy a Jóistennek, hogy ad támogatást, mert azt is mondhatná: mi a francnak adnék? Maradjanak valódi kultúra nélkül vagy az általam kínált bóvlival elégedjenek meg a népek.

Vagyis Gyimesi László lényegében arról beszél, hogy a művészek kiszolgáltatottak, mert éltetőjük a színpad, a siker, a taps. Erről nem akarnak lemondani, és ezért szinte bármilyen kompromisszumba belemennek, mert „ha kinyitják a szájukat, nem biztos, hogy legközelebb is hívják őket. Hiába van hiány jó targoncásból, ő színészetből diplomázott, nem tud váltani, és nem is akar.”

Kellő nyomásgyakorlás

Megkerestük Mihályi Győzőt, a Színházi Dolgozók Szakszervezetének (SzÍDoSz) elnökét, hogyan látja ő a magyar színművészek érdekérvényesítésének kérdéskörét. Mihályi Győző maga is színész, így mindaz, amit a szervezetükön belül tesznek, vagy nem tesznek, közvetlenül rá is hat. „Ez egy sziszifuszi munka. Nagyon sokat kell dolgozni, hogy bármilyen eredményt elérjünk” – foglalja össze a lényeget, és konkrét példával illusztrálja, hogy már akár a próbarend is okozhat feszültséget. Mert hiába mondja ki az előadóművészeti törvény azt, hogy mettől meddig lehet próbálni, a rendezők ezt számtalanszor felülírják. 

Ha egyvalaki jelzi, hogy neki dolga van, azt lehet, hogy a rendező nem akarja meghallani, de ha hárman-négyen mondják, hogy az időtúllépést jelentjük az alapszervezetnek, annak van némi súlya.

Mihályi Győző utal arra is, hogy míg az Egyesült Államokban annak, aki dolgozni akar, kötelező belépnie a szakszervezetbe – annak minden előnyével és elvárásával –, addig amikor ő keres itthon húzóneveket, éppen azért, hogy általuk megnyerjenek másokat, ezt felelik: Győző, nekem még soha nem volt szükségem a szakszervezetre.

Azt ugyan Mihályi Győző is elismeri, hogy az érdekérvényesítés ereje attól is függ, hogy az adott színházban milyen erős az érdekvédelmi bázis. Márpedig, mint azt mondja,

vagyis nem haszontalan, ha valaki kellően diplomatikus, tud jól tárgyalni, és képes nyomást is gyakorolni, ha kell.

Nincsenek elegen

Gyimesi László ezzel kapcsolatban egy másik szempontot is megemlít. Azt, hogy aki sikeres, akiért rajong a közönség, jól keres, sok helyre hívják, az sok mindent ki tud alkudni magának, így nem feltétlenül szorul érdekérvényesítőre. Nem is igényli. Ám, mint mondja, például egy vidéki színész, aki vidéken is él, és a környéken az az egyetlen színház, az nem fog szólni semmiért:

És ha a művészek önmagukért nem emelnek szót, a másikért még annyira se fognak.

Gyimesi azt elismeri, hogy egy érdekérvényesítő szervezetnek talán éppen az volna a dolga, hogy ez ne így legyen, ám azt is hozzáteszi, egy szakszervezeti vezetőség úgy tud(na) igazán hatást gyakorolni, ha mögötte komoly tagság állna. Ezzel tudna ugyanis erőt mutatni, hatást elérni. A Művészeti Szakszervezet Szövetségében 7-8 ezer tag van, s minthogy ez az összes előadóművész 20-30 százalékát jelenti – beleértve mindenkit (pl. tánc, zene, artista, humorista, bűvész), a színészek jelenléte nem kiemelkedő. S mivel

A SzÍDoSz-nál már pontosabbak az arányok. A magyarországi 2500-3000 diplomás színész közül mintegy 20-30 százalék lépett be hozzájuk. A szerződtetett kollégák fizetésének 1 százalékát vonják le szakszervezeti hozzájárulásként. Ennek 40 százaléka a színházakban marad, nagyobbik része pedig a SzÍDoSz-hoz kerül, ahol a pénznek Mihályi Győző szavai szerint „igen sok helye van”.

Ilyenkor persze adja magát a kérdés: a színészek miért nem tömörülnek érdek-képviseleti szervezetbe? Gyimesi László ennek megértéshez egy egészen emberi szempontot is megemlít:

az előadóművész kicsit olyan, hogy majd ő tudja. A szabadúszók még annál is jobban tudják.

Imádják például a számlatömbjüket, és nem lehet velük megértetni, hogy ez nekik azért nem olyan jó. Ha betegek, ha nyugdíjba mennek, egy pillanat alatt veszítik el az egzisztenciájukat.”

Nincs elosztható profit 

Az ügyben megkerestünk színházakat is, ám a direktorok nagyon elfoglaltak. Puskás Tamás, a Centrál Színház tulajdonosa és egyben direktora viszont készségesen válaszolt nekünk. Azt mondta, hogy igazgatóként még nem volt, és azt reméli, nem is lesz dolga hivatalos szakszervezettel. A színház történetében ugyanakkor volt már olyan helyzet, amikor a társulat színészei összeálltak, szószólót is választottak, mert féltették a jövőjüket, és Puskás Tamás elismeri, hogy volt is rá okuk.

2008-ban új néven, Centrál Színházként szerveztem újjá a színházat, azóta egyértelmű eredménnyel. Ezeket a sikereket az eredeti, Vidám Színpad néven és a kezdőcsapattal soha nem értük volna el. Ha nem is dönthettem máshogy a nehéz helyzetben, komoly és szép emlékem róluk az összetartó érdekérvényesítés igyekezete. Mindazonáltal az ilyesmi ritka, többnyire a harcainkat egymagunk vívjuk.

Puskás Tamás ugyanakkor felvet egy érdekes szempontot is, ami talán gátja is lehet annak, hogy Magyarországon, szemben az amerikai gyakorlattal, miért nem erősödött meg az színészek érdekképviselete. „Mintha a szakszervezet kifejezésnek is lenne egy szocializmusban rögzült kicsengése, hogy az valami munkásmozgalmi dolog.”

Ennek ellenére arról is beszél, hogy ugyan „a mai napig van színészszakszervezet, fizetjük is a tagdíjat de hasznát soha nem láttam. Hiszen ahhoz, hogy működhessen, kellene egy kizsákmányoló, akinek azt lehetne mondani, eddig és ne tovább, vagy adj többet, jobbat! Az USA-ban hatalmas pénzek vannak a filmiparban, de a színházban is, ezért ott van mit követelni a forgatókönyvírónak, színésznek, rendezőnek. A tetemes haszonból jusson arányos rész mindenkinek. Ha nagy a rés, sztrájkolnak is rendesen, és többnyire el is érik, amit akarnak.

Hiába kérne többet egy színházi dolgozó, vagy nevében a szakszervezet, a kérés teljesíthetetlen. A MÁV vagy a Volán szakszervezete megteheti, hogy sztrájkba kezd, mert a leállásuk képes megbénítani az országot, de ha teszem azt leáll egy színház, attól »csak« a szívünk fáj, a világ megy tovább.”

A témában szerettük volna megszólaltatni a Maszk Országos Színészegyesület elnökét, Hegedűs D. Gézát is, hogy ők mit értenek szakszervezet vagy érdekképviselet alatt, de ez cikkünk megjelenéséig nem sikerült. Mindazonáltal utolsó bejegyzésük a Nemzeti Színházban történt balesetet követően került ki, amelyben azt írják:

Nagyon aggódunk az események során megsérült kollégákért, és kívánunk nekik gyors felépülést. Egyúttal szeretnénk minden lehetőséget megragadni, hogy segítsük őket.

A fenti sorok azt sugallják, hogy vállalásukat, amely szerint „célunk a magyar színésztársadalom tagjainak összefogása, céljaik érvényesítése, jogorvoslati segítségnyújtás”, komolyan veszik.

Kisajtolható a politikai akarat?

Az eddigieket olvasva úgy tűnik, hogy a cikk elején felvetett kérdésre a válasz kezd lassan körvonalazódni. Még akkor is, ha ezzel eljutunk odáig, hogy ezek szerint egy bajba jutott színésznek önmagának kell megtalálnia a megoldást, és az is kérdés, hogy a többiek miben és hogyan tudnak odaállni például egy balesetet szenvedő kolléga mellé. Merthogy akár ők is kerülhetnek olyan helyzetbe, hogy képtelenek dolgozni – mint például Szász Júlia, Tóth Nikolett vagy Horváth Lajos Ottó.

Nehéz dolog ez. Természetesen mindenben segítjük azokat, akik megkeresnek minket. De igen, aki Lear király volt egyszer, az nem biztos, hogy adományért fog könyörögni. Mi figyelünk a kollégákra, és sokszor előfordul, hogy előbb jelentkezünk, mint hogy ő gondolna ránk. Nyilván nem mondhatok neveket

– utal Mihályi Győző az érdekképviselet nehézségeire. Azt mondja, ha kell, évekig is harcolnak egy-egy ügyért. Példát is hoz, a művészjáradék ügyét, amiért négy esztendőn át jártak a Magyar Művészeti Akadémiára (MMA) Hegedűs D. Gézával (MASZK) karöltve, és végül is elérték, amit szerettek volna, de nem véletlenül alapítottak több díjat, elismerést is, megteremtve ezzel a lehetőségét annak, hogy a rászoruló művészek megtarthassák méltó életkörülményeiket. Mihályi Győző így fogalmaz:

Nagyon bízom abban, hogy ezt a cikket olvassák lehetséges tagjaink, a társszervezetek és a döntéshozók is, mert csak ezzel a kombinációval lehet nagy dolgokat véghez vinni.”

Öntudatra ébredés

Megnéztük, mi a helyzet „felhasználói” oldalról. Gryllus Dorka nem csak itthon népszerű, külföldön is rendszeresen foglalkoztatott színésznő, így van rálátása arra, hogyan működik az érdekképviselet más országokban. Amit mond, abban benne van az is, hogy a változás azért elkezdődött:

A szakmámban azt érzékelem, hogy beindult egyfajta öntudatra ébredés. Mert az emberek mégis csak arra jönnek be a színházba, a moziba, hogy kinek a nevét, arcát látják a plakáton. És ez egyre inkább tudatosul a színészekben is. Mintha a sztárkultuszról kezdene lekopni a ciki jelző, és az is egyre hangsúlyosabb, hogy ennek a másik oldalon kell lennie valamiféle ellentételezésnek.

A színésznő arra a kérdésre, hogy ennek kivívása a szakszervezet feladata-e, így felel:

A Puskás Tamás által felvetett, a szakszervezetiségnek a pártállamiság idejéből ránk maradt kellemetlen párhuzamát ő is észleli, hiszen mintha már maga a megnevezés is kommunista szemléletet sugallna, ugyanakkor fontosnak tartaná egymás segítését: „Egy jól működő érdekvédelmi rendszer kellene, mert nekünk, színészeknek a játék az életünk, és gazdasági ügyekben nagyon naívak tudunk lenni. Üdvös lenne, ha ebben tudnánk segíteni egymást.

Németországban legutóbb arról volt szó a szakszervezetben, hogy a színházak 24 órás rendelkezésre állási jogát a színészek szabadideje tekintetében szeretnék újragondolni. Ez az úgynevezett flat rate rendszer, amelyen belül egy színház bármelyik pillanatban behívhatja a társulata tagjait. Ott most fontos téma, élhetőbb rendszerré változtatnák. Nálunk még soha nem hallottam, hogy ilyesmi akár csak felmerült volna a színészekben. Természetesen ilyen harcokhoz kellünk mi is, vagyis nagyobb aktivitásra lenne szükség, ez kétségtelen.”

Gryllus Dorkát kérdeztük arról is, hogyan látja, mennyivel jobbak a feltételek és a körülmények külföldön, a válaszából pedig az derül ki, hogy ez sem egységes, másképpen működik Németországban, mint például az USA-ban.

Amikor New York-i színházban játszottam, teljesen normális volt, hogy a kollégáim próba után munkába rohannak, vagy onnan esnek be az előadásra, mert pincérek vagy titkárnők valahol.

Felvetésünkre, hogy ennek tükrében szerinte mit tehet egy, a Gyimes László által említett magyarországi vidéki színész, így felel: „Persze az egzisztenciális kényszer nagy úr. Németországban is vannak gondok, de egy magasabb életszínvonal több teret enged az elmélkedésre, arra, hogy a jogokról gondolkodjanak, vitatkozzanak. Amikor egy forgatáson hőbörgés van, mert mondjuk valaki nem elégedett a lakókocsijával, akkor az eszembe jut, hogy itthon gyakran annak is örülsz, ha kapsz egy széket. Valójában a normalitás viszonyítás kérdése: ez is meghatározza, mit várhatunk egy érdekképviselettől, és mit nem.”

Tíz pont és életpályamodell

Gyimesi László egyébiránt kidolgozott egy előadóművészi életpályamodellt, amely a fiatal tehetségek leszerződtetésétől végigköveti egész karrierjüket. Függetlenül attól, mennyire ismertek vagy sem. Igaz, hogy ez kizárólag arra a problémára adna megoldást, hogy a művészek, ha elérik a nyugdíjas kort, ne kerüljenek kiszolgáltatott helyzetbe. Ennek biztosítékát abban a juttatási rendszerben látja, aminek alapja a mindenkori garantált bérminimum volna, s amely előre meghatározott összeg évről-évre emelkedne. Ennek részleteiről még nem sokat lehet tudni, ehhez kormányzati egyeztetésre van szükség.

Mihályi Győző amúgy kifejezetten örül annak, hogy legalább már ebben az ügyben megindult a közös gondolkodás, mert mint mondja,

ellentétben azzal, amit a színészekről tartanak, a szakmánkban gyalázatosak a bérek, főleg vidéken. Készíttettem egy felmérést 2023 szeptemberében, és a helyzet siralmas. Az átlag bruttó 300 ezer forint – de vidéken jóval kevesebb – és ebből még lejön egy csomó adó, járulék. Vagyis ez is egy olyan terület, ahol komoly korrekcióra lenne szükség.

Gyimesi László arra is felhívja a figyelmet, hogy bár a kollégákat próbálják edukálni, amíg megy a szekér, a problémát nem mindenki érzi át. Azért a szervezet igyekszik sokféleképpen fellépni az érdekükben. Mint mondja,

A magyarországi művészeti érdekérvényesítők tehát nincsenek egyszerű helyzetben. A megfelelő történelmi múlt, valamint a sok előítélet és meg nem értés miatt számukra az agitálás, a toborzás lehetősége marad. Ha úgy látják, nincs elég tag valamelyik színháznál, akkor ott kihelyezett elnökségi ülést szoktak tartani. Mihályi Győzőék ilyenkor jelentős művészeket visznek magunkkal, és elmondják, miért jó, ha a valaki belép a szakszervezetbe. Erről van egy úgynevezett 10 pontjuk is, amit amúgy elég hatásosnak tartanak.

A tavasz hozhat valami újat?

Összegezve a színészek érdekérvényesítésének jelenlegi lehetőségeit, úgy tűnik, hogy

Működnek már ugyanis az olyan művészeti ügynökségek, amelyek nem csupán munkaügyben, elhelyezkedésben, szereplőválogatásban támogatják klienseiket, hanem a felmerülő problémák megoldásában is segítenek – intézik gazdasági ügyeiket, reklámjukat, és még szakmai, etikai kérdésekben is tanácsot adnak.

Megkerestük Haumann Mátét is, a 7 Oscar-díjat elnyert Oppenheimer film magyar szereplőjét, aki megerősítette értesülésünket: valóban

Igaz, még csak az együttgondolkodás fázisában tartanak, de azt ígérte, amint túljutottak az első lépéseken, velünk is megosztják, milyen irányba indultak el.

(Borítókép: Kolumbán Kitti / Index)