A botcsinálta Robin Hoodok, akik sikerrel szálltak szembe a magyar állammal

– A Kék Pelikannak köszönhették az emberek a szabadságukat.

– Meg nekünk.

Ez a Kék Pelikan című magyar animációs dokumentumfilm egyik „tanulsága”; azok jutnak erre a következtetésre, akik a 90-es években először csak maguknak, aztán kis túlzással a fél országnak hamisították a nemzetközi vonatjegyeket, mivel rájöttek, a vasúti pénztárakban kissé ká-európai módon csak tintával, indigó – mégpedig a kék, Pelikan márkájú indigó – használatával töltik ki a vonatjegyeket, ez a tinta pedig lemosható a papírról. A helyébe pedig bármi írható Stockholmtól Párizsig: elég megvenni egy már nemzetközinek számító jegyet Szobtól Párkányig pár fillérért, lenyúlni párat a pályaudvari pénztáron felhalmozott karton borítékokból, jöhet némi Domestos – és kinyílik a világ.

Mert Csáki László valójában erről készített elképesztően egyedi, lélegzetelállító látványvilágú, okos és izgalmas filmet, nem a vonatjegy-hamisításról magáról: arról, ahogyan a Vasfüggöny leomlása után elvileg elérhetővé vált a világ, csakhogy számunkra, csóró kelet-európaiak számára ettől még valójában semmi nem változott. Pontosabban éppen hogy nem semmi: nagyon is változott a vágy. Hogy most már lehetne menni, mégsem tudunk, mert oltári drága a repülőjegy, a buszjegy és a vonatjegy is.

Mit ér a szabadság, ha nem lehet élni vele?

Ezt hirdeti a filmnek már a reklámcélra kiemelt mondata is, és összességében, kevésbé praktikusan nézve tényleg erről szól a Kék Pelikan: hogy hogyan adta meg a szabadságot három ügyeskedő, kiskapuzó, a „majd azt megoldjuk okosba”-hozzáállást precíz, ipari szintre fejlesztő magyar srác mindazoknak, akik hallottak erről a lehetőségről. És szól az úgynevezett „magyar virtusról” is; a film egyik legfontosabb mondata az a sokak által nagyon is pontosan ismert, tipikusan magyar – vagy kelet-európai – „közmondás”, hogy

Más embertől lopni bűncselekmény, az államtól dicsőség.

Tulajdonképpen erről is szól a Kék Pelikan: hogy ez a mondat, ami szigorúan nézve igenis szembemegy az európai típusú, demokratikus jóléti államok minden alapelvével, miért nem hangzik mégsem olyan megvetendően Magyarországon. Ha akarom, nézhetem a Kék Pelikant akár politikai tanmeseként is (bár azért primer szinten semmiképp sem lehet azt mondani, hogy annak szánták volna): ha az állam csupa olyasmire használja az állampolgárok által befizetett adót, amitől azoknak jobb élete lesz, valamiféle egyensúly jön létre, ha viszont nem, az történik, amire remek metafora a vonatjegy-hamisítás. Akkor a polgár botcsinálta Robin Hoodként megpróbálja kikaparni a maga gesztenyéjét, a maga boldogulását, és visszavenni az államtól annyit, amennyit csak tud – a többiek meg tapsolnak hozzá.

És gondoljon erről a néző akármit, tulajdonképpen Csáki László is tapsol hozzá: a rendező nem fél állást foglalni a filmmel, nem fél a magyar sherwoodi erdőben felnőtt hősei mellé állni. A Kék Pelikan persze bemutatja a – mondjuk ki nyíltan – folyamatosan ismétlődő bűncselekmény-sorozat miatti nyomozást is, mégis, simán kijelenti: olyan nagy baj azért nem történt, senki nem vett el senkitől semmit. Csak a Magyar Államvasutak egy kicsit megfinanszírozta pár fiatal látókörének tágítását – még ha nem is tudott róla, és nem is önszántából tette.

Mindez persze egyáltalán nem jelenti azt, hogy a film ne lenne abszolút szórakoztató, érdekes és informatív akkor is, ha egész egyszerűen csak a primer témájára koncentrálunk: a Kék Pelikan, ha szokatlanabb is animációként készíteni el egy dokumentumfilmet, a három fő hamisító, egy csomó potyázó utas, a nyomozást vezető rendőr és a MÁV egyik akkori alkalmazottja hangján, rengeteg, tíz év lefolyása alatt felvett interjú révén mutatja be nagyon pontosan, hogyan is zajlott a hamisítás. A film beszél a dolog technikájáról – például hogy kizárólag a kék Pelikan indigó volt jó, a feketével vagy más márkával próbálkozni sem volt érdemes –, a motivációkról, arról, milyen módszerekkel sikerült éveken át, több száz vagy több ezer kuncsaft ellenére is elkerülni a lebukást, miért nem lépett érdemben a MÁV, és hogy hogyan lett az először kizárólag saját használatra kitalált buliból végül országos hálózattá növekvő „bűnszövetkezet”.

És beszél persze emellett a kor miliőjéről is; talán épp emiatt a leginkább előnyös, hogy animációról van szó: így rekonstruálni tudja a 90-es évek kultikus helyeit, tárgyait és persze zenéit (bár utóbbihoz épp nem kellene az animáció). Ezért is áll rá nehezen az ember szája, hogy azt mondja, dokumentumfilmről van szó:

a Kék Pelikan szinte ugyanannyira közérzetfilm is, mint a Moszkva tér

attól még, hogy speciel nem játékfilm. És erre rengeteget rátesz a látványvilág is, mert az sem igaz, hogy száz százalékig animációról lenne szó: Csáki rengeteg, Super 8-as kamerával felvett rövid jelenetet is használ, akár csak egyes jellegzetes tárgyak közelijeivel, akár más képekkel. Nem is csak annyiról van szó – noha ez se kevés –, hogy ez a fantáziadús, ötletes megoldás vizuálisan újabb izgalmakat hoz és feszültséget teremt, de arról is, hogy a vizualitás ilyen szabad, vidáman szabálytalan kezelése tökéletes párhuzamban áll a film témájával, mondandójával, szellemiségével. Csáki nemcsak szavakkal, történetekkel mesél, de a megvalósítás módjával is – mint a legnagyobbak.

Ez a film nemcsak bemutat egy jellegzetesen magyar történetet, egy korszakot, a néplélekből is nem keveset, de ezt olyan magával ragadó módon teszi – a rajzok és a filmes részek remek vizuális nyelve, a zeneválasztás, a lendület, a dramaturgia és a leleményesség miatt –, hogy lehetetlen nem vele menni, nem pörgetni tovább rajta az agyunkat bőven azután is, hogy a film már véget ért.

Az azóta a hatalom által ellehetetlenített Inkubátor Programban készül Kék Pelikan épp az, amit a kormány kultúrharcos hadosztálya annyira hiányol a magyar filmiparból:

történelmi film.

Úgy mutatja be a közelmúlt történelmének egy korszakát, hogy tényleg gazdagabbak legyünk tőle, az ellentmondásaival és a hangulatával, szellemiségével együtt, és teszi mindezt persze – a filmtörténet legnagyobbjaitól ellesve a fortélyt – nem a felül, hanem az alul lévők szemszögét használva. És mint ilyen, ez a minimálköltségvetésből készült, imádnivaló animáció összehasonlíthatatlanul sikeresebben beszél választott témájáról, mint minden idők legdrágább magyar filmje, a Most vagy soha! vagy bármelyik hasonló, történelmi filmnek nevezett állami propagandafilm. Könnyen lehet, hogy tíz év múlva nemegyszer elhangzik majd az a mondat:

Ha csak egyet nézel meg a kétezerhúszas évek történelmi filmjei közül, a Kék Pelikan legyen az.