„A célban összeestem, kellett öt perc, hogy levegőt kapjak” Hogyan teljesítette egy angol orvosnő a világ leggyilkosabb futóversenyét?

„Minden porcikám azt üvöltötte, hogy álljak meg, de tovább erőltettem magam. Nem akartam, hogy néhány másodperccel elkéssek, hiszen akkor újra végig kell csinálnom az egészet” – mondta Jasmin Paris röviddel azután, hogy célba ért a világ egyik legnehezebbnek tartott ultrafutó versenyén. A 41 éves sportember – civilben kétgyerekes anya, állatorvos és PhD fokozattal rendelkező kutató az edinburgh-i egyetemen – az első nő, aki teljesítette mind az öt kört a Barkley Marathons 38 éve íródó történetében. És a több mint ezer próbálkozó közül összességében a huszadik, akinek egyáltalán sikerült végigcsinálnia a Tennessee állambeli, a Frozen Head elnevezésű, állami védettségű erdőségben zajló, legendák övezte megmérettetést.

A versenyt Gary Cantrell (vagy ahogy a legtöbben ismerik, Lazarus Lake) és barátja, Karl Henn (beceneve Raw Dog) álmodta meg, az ötletet pedig a Martin Luther King meggyilkolásáért elítélt James Earl Ray szökése adta. A férfi a közeli Brushy Mountain állami börtönből lépett meg 1977 júniusában hat másik emberrel együtt, majd eltűnt a sűrűben. Napokig vadásztak rá a hatóságok, mire rábukkantak; úgy próbált meg elrejtőzni, hogy lehullott levelekkel és faágakkal álcázta magát, de a keresőkutyák kiszagolták. 

Ray a szökése és a megtalálása között eltelt 54 órában mindössze nagyjából 12 mérföldet (19 kilométert) tett meg, amiért Cantrellék, mi tagadás, kiröhögték. Cantrell, aki fiatalon maga is járt ultra- és terepfutó eseményekre, arról beszélt a barátainak, hogy ő ennyi idő alatt százra is képes lett volna – így született meg a verseny, amelyet szomszédjáról és sporttársáról, Barry Barkley-ról nevezett el. 

Az első években 50 mérföldet (80 kilométer) kellett leküzdeniük a résztvevőknek a hegyes-völgyes, patakokkal és tisztásokkal szabdalt erdőségben, de a célba érők számát látva Cantrell úgy érezte, ez már nem elég nagy kihívás, ezért megduplázta a távot. A versenyzőknek azóta ötször kell végigmenniük egy – hivatalosan – 20 mérföldes (32 kilométer) körön, amelynek útvonala évről évre éppen annyit változik, hogy az újrázók se tudják rutinból teljesíteni. Hat éven át, 1995-ig nem is sikerült senkinek az egészet végigcsinálnia.

Valójában a táv sem fix: a szervezők légvonalban mérik az egyharmadában ösvényeken, kétharmadában teljesen gondozatlan részeken megteendő 20 mérföldet (32 kilométer), ami a terepviszonyok miatt az indulók szerint akár 26 kilométeresre is nyúlhat. Hát még akkor, ha a tájékozódás során véletlenül hibáznak! Márpedig ez könnyen megeshet, térképet ugyanis nem kapnak, de indulás előtt tanulmányozhatják a szervezőkét, és jegyzeteket készíthetnek az iránymutatásaikról. Amelyek azonban nem feltétlenül egyértelműek azok számára, akik nem ismerik úgy a környéket, mint Cantrellék.

GPS-t, telefont használni tilos, és magasságmérőt sem vihetnek magukkal a versenyzők, akik így aztán csak az iránytűjükre és a képességeikre támaszkodhatnak. Azok, akik először indulnak – vagy ahogy a táborban nevezik őket, a Barkley-szűzek – jól teszik, ha olyannak az oldalán vágnak neki az útnak, akinek már van tapasztalata a környékkel. 

A körökön belüli szakaszoknak nevet is adtak a szervezők. Van, amelyik arra utal, ahogyan a terület a térképen kinéz (Rat Jaw, azaz patkányállkapocs), van, amelyik a nehézségét írja le (Pillars of Doom: a végzet oszlopai vagy Big Hell: nagy pokol), de akad olyan is, amelyik egy szójátékból született (Testicle Spectacle). Mindegyiknek megvannak a maga sajátosságai. Néhol különösen sokat kell hegyre mászni, máshol az elburjánzott vadszeder tüskéi tépik fel a versenyzők bőrét.

Cantrellék azonban, hogy tovább nehezítsék a versenyzők dolgát, úgy döntöttek, hogy a köröket sem csak az egyik irányban kell teljesíteni: az első kettőre az óramutató járásának megfelelően, a második kettőt pedig fordítva indulnak el. Az utolsó kör a legbrutálisabb, azzal ugyanis mindenkinek egyedül kell megküzdenie. A negyediket leggyorsabban teljesítő induló választhat a két lehetőség közül, a másodiknak pedig kötelezően az ellenkező irányba rajtol el, és így tovább.

A Barkley Marathonson nem csupán a táv brutális, hanem a szintkülönbség is: a versenyzőknek 16 500 méternyi szintet kell legyőzniük – mintha kétszer másznák meg a Mount Everestet. És minderre összesen hatvan órájuk van. A küzdelmüket az időjárás is nehezítheti, amely a téliestől a nyáriasig bármelyik – sokszor ennyi idő alatt az összes – arcát megmutathatja. 

Jól át kell tehát gondolniuk, hogy mit visznek magukkal az egyenként 12 órás szintidejű körökre, mert menet közben nem kaphatnak segítséget. Nincsenek frissítőpontok sem, a szervezők csupán vizet tesznek ki két helyszínre. Néha azonban ez sem segítség: előfordult már, hogy a frissítő a nagy hidegben belefagyott a kannákba.

Nagyobbat pihenni, ruhát cserélni, ellátmányt feltankolni, sebeket bekötözni a körök közötti időszakban van lehetőségük a versenyzőknek. Sokan alvás nélkül próbálják meg lenyomni a távot – vagy amennyit sikerül belőle. „Az embereknek megvan a maguk elképzelése a sikerről és a bukásról. Sokakat, mire túljutnak ezen a megpróbáltatáson, már nem különösebben érdekel, hogy mások hogyan értékelik a teljesítményüket” – magyarázta Cantrell a The Barkley Marathons: The Race That Eats Its Young című 2014-es dokumentumfilmben, amely remekül megmutatja, micsoda erőfeszítésbe telik akár csak egyetlen kört is teljesíteni a versenyből, és azt, milyen különleges hangulata van a megmérettetésnek.

A hatalmas kihívás mellett ez utóbbi az, amely miatt minden évben több százan jelentkeznek a versenyre, amely annyira old school, hogy még honlapja sincsen, és azt is csak néhány éve vezették be, hogy a Twitteren megosztják, melyik induló hányadik körére indul éppen. Szájhagyomány útján terjednek a jelentkezési információk is, amelyet a filmben az egyik résztvevő úgy írt le, hogy „komplikált nindzsamozdulatok sorát” kell érte teljesíteni, az egész pedig olyan, mint egy vizsga; a reménybeli indulóknak például arról kell esszét írniuk, hogy miért szeretnének részt venni. A negyven kiválasztottat részvétnyilvánításban értesítik arról, hogy „sajnos” ott lehetnek a rajtnál, a park bejáratát jelző sárga sorompónál.

Ha mindez még nem lenne elég bizonyíték arra, hogy a Barkley Marathons kicsit sem szokványos verseny, akkor itt van még néhány részlet:

• a nevezési díj 1 dollár és 60 cent.
• a veterán, de a versenyt még nem teljesített indulóknak emellett vinniük kell egy előre kijelölt ruhadarabot Cantrellnek, aki eleinte fehér ingeket kért, de amikor abból már elég összegyűlt, zoknira váltott. Aztán flanelingekre, és így tovább.
• a „szüzeknek” emellett egy rendszámtáblát is neki kell ajándékozniuk.
• a rajt éjfél és dél között bármikor lehet, erre egy órával korábban maga Cantrell figyelmeztet azzal, hogy belefúj egy kagylóhéjba. Ha valaki éppen alszik, és nem hallja meg a jelet, nem készül el idejében, lemarad.
• a versenyzők abban a pillanatban vághatnak neki az útnak, amint Cantrell cigarettára gyújt. 
• mivel nincsenek ellenőrzőpontok és GPS-es nyomkövetés sem, a résztvevők úgy igazolják a táv teljesítését, hogy az útvonalon elhelyezett könyvekből kitépik és magukkal viszik az éppen aktuális rajtszámuknak megfelelő oldalt.
• aki kiszáll a versenyből a vége előtt, annak eljátsszák az amerikai katonák takarodóját trombitán.
• aki az öt körből hármat teljesít, az megcsinálja az úgynevezett „fun runt”. 
• akik végigmennek a teljes távon, megnyomhatnak egy „beszélő gombot” a sárga sorompó mellett, amely azt mondja: Ez könnyű volt!

A verseny fizikailag és mentálisan is rengeteget kivesz az indulókból, mégis akadnak, akik vissza-visszajárnak. A távot mostanáig teljesítő húsz ember közül hárman vannak, akik többször is – kétszer, háromszor, illetve négyszer – megbirkóztak vele. 

Jasmin Parisnek három évébe telt, mire sikerült mind az öt kört leküzdenie, és kis híja volt csak, hogy most se sikerüljön. 59 óra, 58 perc és 21 másodperc alatt ért célba, mindössze 99 másodperccel a szintidő vége előtt.

A manchesteri szültésű, de Skóciában élő tudós jól ismert ultrafutó körökben. A közép-angliai Peak Districtben nőtt fel, ahol – a nevével ellentétben – nincsenek magas csúcsok, de számos alacsonyabb hegy húzódik a területén. Gyerekkora óta szeretett túrázni arrafelé, futni azonban csak 2008 körül kezdett komolyabban, miután befejezte az egyetemet és állatorvosként kezdett dolgozni. Egy kollégája javasolta, hogy induljanak el egy úgynevezett fell running versenyen – vagyis egy olyan megmérettetésen, ahol nem kijelölt ösvényeken futnak az indulók –, és azonnal beleszeretett.

A következő években számos versenyt teljesített és nyert meg, a világsajtóba pedig akkor került be a neve, amikor 2019 januárjában rekordidő, 83 óra, 12 perc és 23 másodperc alatt célba ért a Pennine Way mentén megrendezett,  431,3 kilométeres Spine Race-en. Ezzel ő lett az első nő, aki ott abszolút győzelmet aratott. Ráadásul úgy, hogy 12 órát faragott a korábbi csúcsból, pedig menet közben még amiatt is megállt, hogy anyatejet fejjen a 14 hónapos kislányának. 

Ezután rendszeresen feltették neki a kérdést, hogy elindul-e majd a Barkley-n, de eleinte úgy gondolta, hogy nem neki való. Nehezen barátkozott meg a gondolattal, hogy köröket kell teljesíteni, és a korábbi résztvevők nyilatkozataiból azt szűre le, hogy kizárólag akkor tudja végigcsinálni, ha minden mást félretesz, és csak erre készül. Ez pedig két kisgyerek és két állás mellett nem volt könnyű.

Aztán végül csak beadta a derekát, és elkezdte az edzéseket. Elsősorban a fölfelé futást gyakorolta, újra és újra felkapaszkodott és leereszkedett ugyanarról a hegyről, nap nap után. Már hajnalban nekiiramodott, órákig tréningezett fittyet hányva az időjárás viszontagságaira is, aztán hazakocogott a családjához, majd dolgozni ment. Mindez az első évben a fun runra volt elég, a másodikban pedig négy körre. 

Az első próbálkozása során rengeteg hasznos tapasztalatot gyűjtött, de a legfontosabb az volt, hogy átélte: a verseny teljes ideje alatt, folyamatosan összpontosítani kell. Figyelni kell a terepre, a navigációra, az energiabevitelre, arra, hogy melegen tartsa magát. „Amikor visszaértünk a szállásra, csak ültem, és néztem magam elé. Nagyon jólesett, hogy végre semmire sem kell gondolnom, hogy teljesen kikapcsolhatok.” 

„A legtöbb, amennyit futottam, hetente 90 mérföld volt, de a sétával együtt összesen inkább 120-130 lehetett. Hogy a fölfelé haladást gyakoroljam, 11-12 ezer méteres szintedzéseket végeztem. Emellett erősítettem is, ami szintén nagyon sokat segített. A legtöbben talán nem tudják, de a bal térdemben nincs meg az elülső keresztszalag, 17 éves koromban elszakadt, és sosem műttettem meg. Több orvos eléggé meglepődött azon, hogy így is ennyire megy a terepfutás, de igazán megerősítettem a lábaimat, így a térdem jelenleg remekül van” – mesélt a legutóbbi felkészülési időszakáról, amely végre meghozta neki a várva várt sikert. 

A versenyről azt mondta, nem is a táv teljesítése az igazán nehéz benne, hanem a terep: „Van néhány olyan szakasz, ahol a hasunkon kúsztunk fölfelé. Idén egy olyan új részt is bevettek az útvonalba, ahol korábban külszíni fejtést végeztek. Telis tele volt szederrel, a tüskék darabokra hasogatták a lábainkat.” 

Parisről az a hír járja, hogy jól bírja alvás nélkül, de ennek ára van: rendszeresen hallucinál menet közben. „Meglehetősen sok embert láttam fekete esőkabátban. Ugyanazt a hegyet mászták meg, mint én, és mindig bizonyos távolságban előttem. Különös, rossz előérzet fogott el tőlük. Állatokat is szoktam látni az ilyen versenyeken. Most fákat képzeltem pumáknak vagy nagy kutyáknak, esetleg a földön kuporgó malacoknak, amíg közelebb nem értem.”

Az útra többek között tésztát, zabkását, rizspudingot, banánt, sajtot, szendvicseket és csokiszeleteket vitt magával, azokat majszolta, hogy pótolja az elhasznált energiát. Kellett is minden kalória, mert a táv legvégét futva kellett megtennie, ráadásul egy emelkedőn. Ha nem tudott volna rákapcsolni, úgy járt volna, mint a kanadai Gary Robbins, aki 2017-ben hat másodperccel a 60 óra lejárta után ért be a célba. 

„Ez volt a legnehezebb dolog, amit valaha véghez vittem. A célban összeestem, kellett öt perc, hogy újra rendesen levegőt kapjak, a testem sosem tapasztalt még ekkora oxigénhiányt” – mesélt Paris a hajráról, aztán azt is elmondta, mi hajtotta arra, hogy újra és újra megpróbálja:

Magamért tettem, és nagyon boldog vagyok, hogy három év után elértem a célt, amit kitűztem magam elé. De azokért a nőkért is tettem világszerte – nem csak futókért, hanem mindannyiukért –, akik kihívásra vágynak, de talán nincs elég magabiztosságuk ahhoz, hogy belevágjanak. Arra inspirálni őket, hogy higgyenek magukban… ez hatalmas dolog.”

(The Guardian, Athletics Weekly, BBC)