A legkegyetlenebb magyar boszorkányperek – elég volt a máglyahalálhoz, ha részegen táncoltál

1 hét ezelőtt 11

[sz]Tóth Noémi, fotó: wikipedia – Albrecht Dürer: Boszorkány lovagol egy kecskén[sz]

A Magyar Tudományos Akadémia adta ki 1910-ben a Magyarországi boszorkányperek oklevéltára című könyvet, amely a korabeli pereket, iratokat gyűjtötte össze – szám szerint 461-et. Ezekből kirajzolódik a boszorkányhit és a boszorkányüldözés évszázadokig tartó, és több százezer ember halálát okozó korszakának hazai vonatkozása. Ebből szemezgetek most, és velem együtt a kedves olvasó sem fogja tudni eldönteni, hogy mikor mosolyogjon a vádaknak nevezett badarságokon, és mikor szörnyedjen el az értelmetlen gyilkosságokon.

Az első, témába vágó levéltári emlék Kassáról származik 1517-ből, amelynek lényege, hogy két nő emelt panaszt egy férfi ellen, aki varázslással vádolta őket, és emiatt el kellett szenvedniük a vízpróbát.

Ennek lényege az volt, hogy ha az összekötözött személy a vízben elmerült, akkor ártatlan volt (sokra ment vele), ha pedig feljött a víz felszínére, akkor bűnös volt, hiszen a tiszta víz sem fogadta be, úgyhogy azért végezték ki.

1568-ban egy kolozsvári perben eléggé öngólt rúgott egy szegény asszony: sérelmezte, hogy boszorkánynak nevezte egy másik nő, de miután az ő panaszára megtörtént a tanúkihallgatás, a végén őt ítélték tűzhalálra. Igen érdekes egyébként a jegyzőkönyv, amely főleg latinul van, de ilyen magyar mondatok bukkannak fel benne: „E boszorkány, b*szó bestye híres k*rva, leány korába is egy boszorkány, b*szó bestye híres k*rva vala. / Vajjal-túróval teljék a bödönöm, a más emberébe gané.” Egyszóval egy korabeli Mónika Show-ról volt szó, csak drámaibb végkimenetellel.

Éjjel macska képében járó, tomboló, részeges és táncoló asszonyokról szól az egyik dokumentum, méghozzá 1574-ből, Pozsonyból. A sorsuk nem meglepő módon máglyán végződött.

Manapság természetes temetkezési mód a hamvasztás, 1581-ben Selmecbányán azonban hatalmas büntetésnek számított, hogy a halálos ágyán színt valló asszony holttestét elégették. Azzal szolgált rá, hogy bevallotta: az ördöggel cimborált, magzatelhajtást gyakorolt és az oltári szentséget is meggyalázta.

A legrégebbi magyar nyelvű tanúkihallgatás és halálos ítélet egy bizonyos Szabó Kató ügyében zajlott 1584-ben, Kolozsváron. Az egyik tanúvallomás szerint
„Filemmel hallottam Szabó Kató szájából, hogy így fenyegette meg Fazekas Boldizsárnét: te kis peresztely, (sic!) én miattam, meglátod azt, meg kell veszned.”

Egy másik vallomás pedig így szólt:
„Szolgáló leány valék, Hersel Mártonnál szolgáltam. Láttam ez Szabó Katótól, hogy az szobaajtó előtt való küszöb követ felverte és sóval, hamuval hinté meg az helyet és Hersel Mártonnéval háromszor léptette által.”

Debrecenben 1629-ben egy feleséget paráznaság és ördögi varázslat miatt lefejeztek, de a papcsuférjet is vesszőzéssel büntették, mivel elnézte felesége paráznaságát. Ugyanebben az évben egy nőt azért száműztek Lőcséről, mert meg akart babonázni egy tehenet.

Kifejezetten kegyetlen ítélet született Marosszéken, 1646-ban, amikor egy nőről megállapították a paráznaságot, bűbájosságot és tolvajlást egyaránt. Lófarkon vontatva meghurcolták, aztán négyfelé vágták.

A legszomorúbb, hogy mindezek a gyilkosságok elsősorban rokonok és szomszédok panaszain alapultak. Bár nem Magyarország volt a boszorkányüldözések egyik gócpontja, sőt, európai átlagban egészen alulteljesítettünk ezen a fronton (szerencsére), de így is majdnem ötszáz ártatlan ember halt kínhalált a babonák és félelmek hálójában. A leghíresebb, kirívó hazai eset az 1728-as szegedi per volt, amelynek során 13 nőt égettek meg egyszerre.

A magyar boszorkánytörvények

Könyves Kálmánról ugyan elterjedt nézet, hogy annyira felvilágosult volt, hogy nem hitt a boszorkányokban, ezért törvényileg tiltotta meg, hogy ilyen alapon végezzék ki őket. Ez azonban nem teljesen igaz, mert kétféle boszorkányt különböztetett meg: a strigákat és a maleficákat. Az előbbiek a kereszténység előtti időkből származó mitológiai lények, akik éjszaka állati alakot öltve berepülnek az alvókhoz és a vérüket szívják, esetleg megrontják, vagy meg is eszik áldozataikat.

Kálmán ezekre nyilatkozta, hogy nem léteznek, ennélfogva nem is szabad róluk beszélni, és nem képezheti egy vád alapját sem ez a tézis. A sötét varázslatokkal foglalkozó maleficákban – pl. termést megrontó, állatok tejét elapasztó boszorkányokban –azonban nagyon is hitt, és le is írta a törvénykezésében, hogy „a bűbájosokat a főesperes meg az ispán emberei keressék fel és vigyék a törvény eleibe”, tehát azok továbbra is büntethetőek.

Hazánkban véglegesen Mária Terézia tett hivatalosan pontot a boszorkányüldözésre az 1768-as törvényében. Ebben megtiltotta a boszorkányokkal szembeni eljárást, kivéve, ha a boszorkányvád gyanújelei egyértelműek, és ezzel együtt egyéb bűnvád is felmerült. Ítélet csak akkor születhetett, ha az eljárás során bizonyítottan minden körülményt figyelembe vett a Kancellária, és minden esetben előre tájékoztatni kellett az uralkodónőt.
Az utolsó személy, akit Magyarországon boszorkányság (és gyújtogatás) vádjával kivégeztek fejvesztés által, a nagybányai Deák Mihályné Berkesz Sára volt 1762-ben. Ugye, milyen nagy megkönnyebbülés pár száz évvel később élni?

Forrás: 1,2,3,
Balogh Béla: Nagybányai boszorkányperek (Balassi Kiadó,2003)

[kapcsolodo][kapcsolodo]