A legtöbb lánynak csak annyit mondanak az ügynökei, hogy dobj le öt kilót vagy legyen két centivel kisebb a csípőd, mindegy, hogyan

Van, aki bevallottan testképzavarral küzd, van, akinek az anyját kórházban kezelték bulimia miatt, másokat túl vékonynak, laposnak, deszkának, ropinak vagy épp kövérnek csúfoltak – erről azok a fiatal nők beszéltek nemrég, akik a TV2 modell-tehetségkutató műsorában szerepelnek. „Éheztettem magamat, mentateán és rágón éltem”, mondta egyikük. Sem ő, sem a Next Top Model Hungary többi versenyzője nem kórosan sovány vagy túlsúlyos, de szinte mindegyiküket érte már bántás a testalkata miatt, ami egyszerre tűnik abszurdnak és, sajnos, nagyon is valóságosnak.

A testképzavarral szorosan összefüggő evészavar a pszichiátriai betegségek egyik típusa, és a megfigyelések szerint egyre többeket, egyre fiatalabbakat érint. Míg az anorexiában – ami a legnagyobb halálozási rátával bíró pszichiátriai kórkép – inkább a fiatal serdülők, a bulimiában inkább a fiatal felnőttek érintettek. Előbbinek a legfőbb jellemzője a koplalás, utóbbi esetében a falásrohamokat önhánytatással, hashajtózással, koplalással, túlzásba vitt edzéssel kompenzálják a betegek. Ezek mellett a falászavar is elterjedtnek számít, főként a felnőtt korosztály körében. 

Bizonyos szakmák különösen kitettek az evészavarok veszélyeinek, ilyen a divatszakma is. Éppen ezért lenne fontos, hogy a fentebbi mondatok ne kontextus vagy megfelelő keretezés, magyarázat nélkül hangozzanak el egy kiemelt esti sávot bitorló, láthatóan nagy durranásnak tekintett műsorban, ám ez elég komoly hiányosság. Csak azt a sztereotípiát erősíti, hogy a modellek tényleg nem esznek, és ez pont így normális. (Egyébként enni nem is látjuk őket, ami mintha szintén ezt igazolná.)

Pedig bőven lenne miről beszélni. Hogy mennyire, arra remekül rávilágít egy 2019-ben megjelent könyv is, ami a divatipar és az evészavarok kapcsolatáról szól. Egyik szerzője, Bogár Nikolett, a téma kutatója azt mondja: hiába nyilvánvaló, hogy a fogyasztók sokkal fogékonyabbak a nem egészségtelenül vékony, arányos, szimmetrikusabb arcú, nőiesebb megjelenésű modellekre, akiket a commercial, vagyis kereskedelmi irányzat foglalkoztat, a luxusmárkák piacán változatlanul a betegségbe hajló soványságot várják el, ahogy azt az idei Fashion Week eseményein is látni lehetett.

A mell-, derék- és csípőméretre a high fashion világában irreálisan szigorú elvárások vonatkoznak. Kegyetlenül hangzik, de a tervezők (és így az ügynökök is) a prepubertás alakot preferálják felnőtt korú nők esetében is. Szerintük ugyanis egyszerűbb úgy kiszabni és megvarrni egy ruhát, ha nem kell azzal foglalkozni, hol domborodik ki a modell alakja, és az is egyszerűbb, ha egy méretben gyártják le a kollekció összes darabját. Nem akarják azt sem, hogy a figyelmet bármi elvonja a ruhákról, vagy hogy feltűnő legyen a modellek nőiessége. A ruhához keresnek modellt, nem fordítva, ám ilyen környezeti nyomás alatt dolgozva nem meglepő, ha valaki a modellkarrierje során önpusztító eszközökhöz nyúl. Bogár Nikolettel ezeket a kérdéseket jártuk körül..

hvg.hu: Az anorexia a népesség három, a bulimia a négy százalékát érinti. Mi a tapasztalata, mennyi általános ismeretünk van az evészavarokról? És mennyire kapcsoljuk össze a divatiparral?

Bogár Nikolett: Úgy gondolom, az evészavarokról általánosságban meglehetősen keveset tudnak az emberek. Gyakori vélekedés, hogy fiatal lányok azért választják a nem evést, mert vékonyak és szépek akarnak lenni, sokan hiúsági kérdésnek, vagy akár „hisztinek” látják, holott ennél jóval mélyebbről jövő okokról van szó. Ugyanígy azt sem lehet mondani, hogy ha valaki elkezd modellkedni, akkor hirtelen és kötelezően anorexiás lesz – sok tényező együtt állása vezet odáig, biológiai, pszichológiai és szociális faktorai is vannak. Az ugyanakkor továbbra is kérdéses, hogy erre miért nem születnek prevenciós stratégiák a divatszakmában.

hvg.hu: Mire kellene odafigyelni?

B. N.: Az lenne az első lépés, hogy olyan lányok kerüljenek be, akik pszichésen reziliensek, vagy akiknek a testalkata miatt minimális erőfeszítést igényel a megszabott méretek elérése, megtartása. A második, hogy kapjanak olyan technikákat, segítséget az ügynökeiktől, pszichológusoktól, dietetikusoktól, edzőktől vagy más modellektől, hogy miként lehet valóban egészséges keretek között a lehető legjobbat kihozni a saját testükből. Ha viszont ezeket nem tudják összeegyeztetni a divatszakma követelményeivel, akkor nem szabad erőltetni.

hvg.hu: Ha jól tudom, az elvárt paraméterek egzakt módon rögzítve is vannak, bár a műsorban leginkább csak arra hivatkoznak, hogy a magasságnál a belépő szint 175 centi. A válogatón egyébként ehhez sem ragaszkodtak minden esetben, kerültek be alacsonyabb lányok is.

B. N.: Véleményem szerint nagyon dicsérendő, hogy ez nem kap hangsúlyt a műsorban, mert ha mondjuk a laikus nézőközönség is a sztenderd modellméretekhez hasonlítaná magát, az fokozott testi elégedetlenséghez vezetne. A modelleknek meghatározott méretekkel kell rendelkezniük, ez a munka velejárója. Nem reális, hogy bárki, bármilyen testalkattal modellkedni tudjon és még sikeres is legyen benne.

A legtöbb lánynak csak annyit mondanak az ügynökei, hogy „dobj le öt kilót” vagy „legyen két centivel kisebb a csípőd” – mindegy, hogyan érik el.

Ezek miatt nagyon káros magatartási formák alakulhatnak ki, hosszú távon is rombolhatják a testi egészséget, vagy ezáltal belekerülhetnek a modellek egy negatív mentális spirálba, amiből nagyon nehéz kijönni. Én mindenesetre örömmel látom, hogy a műsorba nem válogattak be kifejezetten sovány lányokat, idősebbnek számító, harminchoz közelieket vagy azon túliakat viszont igen. A mezőny kifejezetten sokszínű, bár pont ezért nem igazán reprezentálja a high fashion szakmát.

hvg.hu: Milyen lenne, ha valósághűbben mutatnák be?

B. N.: A luxusdivatban továbbra is egy specifikus alkat a kelendő: a nagyon vékony, nagyon magas, sokszor androgün megjelenés, ami eléggé különbözik attól, amit a legtöbb ember szépnek tart. A modellkedés emellett teherbírást, mentális tűrőképességet és olyan fegyelmet kíván, amivel a műsorban szereplő versenyzők közül sokan nem rendelkeznek. Ebben a műsorban olyan lányokat látunk, akik szeretnének elindulni a modellkedéshez vezető úton, ám még sokat kell tanulniuk. Ez nem egy modell-dokumentumfilm, hanem egy szórakoztató műsor.

hvg.hu: Arra gondol, hogy egy hajvágás miatt többen összeroppantak, vagy a kifutón földhöz vágták a cipőjüket?

B. N.: Nagy gond a divatszakmával, hogy olyan fiatal lányok dolgoznak benne – adott esetben távol a családjuktól, idegen felnőttek között, külföldön –, akik még nem tanulták meg, hogyan álljanak ki magukért. Ahogy azt sem, hogy tisztában legyenek a saját énképükkel, önértékelésükkel, határaikkal.

Ha még egy hajvágáskor sem képesek az önérvényesítésre, akkor ennél sokkal durvább helyzetekben sem lehetnek azok.

Emiatt könnyen válhatnak például szexuális bántalmazás áldozatává is. Ugyanez a testalkatra is igaz lehet: ha valaki abban hisz, hogy a modellkedés az egyetlen kitörési lehetősége, és azt mondják neki, le kell fogynia tíz kilót ahhoz, hogy egy dizájner szóba álljon vele, akkor valószínűleg fogyókúrázni kezd. A hosszú távú következményekkel ilyenkor nem számolnak.

hvg.hu: A zsűritől (Axente Vanessa modell, Tomán Szabina üzletasszony, Merő Péter tervező és Tombor Zoltán fotós) szerencsére nem igazán hallani testszégyenítő megjegyzéseket, bár azért volt, akiről többször is elmondták, hogy fogynia kellene. A könyvében azt írja, hogy a szakmában ez hatványozottan jelen van, az egyik interjúalanyától például azt kérdezgették: víz helyett vajat iszik-e, hogy így néz ki. Tényleg általános a verbális abúzus a modellekkel szemben?

B. N.: Sajnos valós probléma, és közel annyira meghatározó, mint a karcsúságideál. Mintha nem is emberek, és főleg nem fiatal, fejlődő emberek lennének, akik ezekkel a megjegyzésekkel szembesülnek. A rendszeres negatív kritikák, visszautasítások, a tárgyiasítás nagyon megterhelő, főleg, ha a fogadói oldalon alacsony önbizalommal, teljesítménykényszerrel, erős feladatorientáltsággal társul. Az evészavarok kialakulása szempontjából az is komoly rizikófaktor, amit több lány is megfogalmazott az első részekben: hogy a szüleinek, a családjának akar bizonyítani, bevallottan kevés az önbizalma, vagy hogy soha semmiben nem támogatták. Fokozottan veszélyes, ha valaki ilyen közegből jön, és abban reménykedik, hogy a divatszakmában majd megtalálja az önigazolást.

hvg.hu: Ami viszont rendszeresen elhangzik a zsűri részéről, az az, hogy a modelleknek minden fájdalmat tűrniük kell, amit a sokszor ránézésére is kényelmetlen, viselhetetlen ruha, cipő okoz, mondván „el kell adniuk a terméket”.

B. N.: Ez is valós, és ez is csak azt bizonyítja, hogy az egyéni értékek, az egyéni jóllét, a normális munkavégzéshez biztosított feltételek, az emberszámba vétel mintha nem lenne szempont. Természetesen előfordul, hogy egy fotózáson el kell viselni kellemetlenségeket, kényelmetlen pózt vagy helyszínt, de problémás, hogy alapelvárásnak tűnik. Főleg annak fényében, hogy mostanában mennyire fontos hívószó a munkavállalók jólléte és a Z-generáció remek önérvényesítő képessége.

Az is igaz a szakmára, hogy túl nagy jelentőséget kap, hogy minél gyorsabban lehessen minél feljebb jutni benne, de azt nem mondhatjuk, hogy az előrejutás feltétele mindig a valós szakmai tapasztalat. Rengeteg a lány hasonló mérettel, hasonló magassággal, és bármikor beválaszthatnak egy sokkal tapasztalatlanabbat csak azért, mert ígéretesnek tűnik, szebb, fiatalabb.

Ebben a szakmában a fő hangsúly szinte kizárólag a külső értékeken van, elsősorban a megfelelő méretek elérésén. És szinte ez az egyetlen, amit modellként kontrollálni is lehet.

Kutatások szerint egyébként a modellek, bár vékonyabbak az átlagnál, még vékonyabbak akarnak lenni, a divatszakma által preferált testtömeg-index viszont még ennél is alacsonyabb. Ez nagyon erős környezeti nyomást feltételez.

hvg.hu: Mi az oka, hogy az anorexiás soványsághoz ennyire ragaszkodik a divatipar? A könyv alapján úgy tűnik, hogy a döntéshozó szereplők, így a tervezők, az ügynökök és a casting directorok a felelősség felvállalása helyett egymásra mutogatnak.

B. N.: Nehéz felelőst találni, talán nem is kell. Lehetne egy konszenzus arról, hogy biztosan erre van-e igény, biztosan ez-e a jó irány a modellek egészségét és más szempontokat figyelembe véve, kellenek-e ezek a szélsőségek. Főleg, hogy az átlagemberek láthatóan nem tudnak vele azonosulni. Bizonyos nézetek szerint viszont a divat pont attól divat, hogy nem elérhető mindenkinek, az ideál pedig azért ideál, mert az eléréséért küzdeni kell.

hvg.hu: Ahogy írta is, Franciaországban és Spanyolországban a szabályozás szerint bírsággal sújthatók a modellügynökségek, ha bizonyos testtömeg-index alatti modelleket alkalmaznak, de inkább fizetnek és kockáztatják a bezárást is. Mi bírhatna nagyobb elrettentő erővel?

B. N.: Úgy tűnik, nem ez a megfelelő módszer. Véleményem szerint a legjobb az lenne, ha csak olyan lányokat szerződtetnének, akik több paraméter alapján, fizikailag és mentálisan is egészségesnek bizonyulnak, a divatszakma viszont olyan hatalmas, annyi résztvevője van, nem beszélve az anyagi érdekekről, hogy nem lenne realitása ezeknek a szempontoknak.  

hvg.hu: És mi az, amit egy ilyen műsor megtehet az edukációért, szemléletformálásért?

B. N.: Például azt, hogy segítse a versenyzőket a testükkel való bánásmódban, az öngondoskodásban, egy kiegyensúlyozott, egészséges étrend kialakításában és megtartásában. Erre a fajta mentorálásra a zsűriből például Axente Vanessa tökéletes lenne, hiszen modellként ő maga is ezt a szemléletet képviseli. Valóban elhangzik néha, hogy a versenyzőknek fogynia vagy formálódnia kéne, de a műsorban nem ezen van a hangsúly, és szerencsére olyat sem látunk, hogy a lányok egymás alkatára tennének megjegyzéseket, vagy intenzíven diétázni és edzeni kezdenének. Remélem, hogy a további részekben is így marad.