„Az futott végig az agyamon, hogy, akkor most minden megváltozik” – bemutatjuk a négy magyar űrhajósjelöltet

[sz]Fischer Gábor, fotó: Nagy Boglárka[sz]
Az ember gyerekkorában vagy kukás, vagy űrhajós, esetleg óvónéni szeretne lenni, ám a legtöbbünk végül egészen más pályát választ. Az viszont tény, hogy a dolgok jelen állása szerint mind a kukás, mind az óvodapedagógusi pálya elérhetőbb közelségben van, mint az űrhajózás.

Nem csoda, ha nagy várakozással készültünk a négy újabb magyar űrhajósjelölttel való találkozásra. A négy fiatalembert 240 jelentkező közül választották ki, több kemény rostán mentek át, míg végül bekerültek abba a szűk keretbe, akiket már hivatalosan is űrhajósjelöltnek nevezhetünk.

Ők négyen, Dr. Schlégl Ádám, Cserényi Gyula, Kapu Tibor, Szakály András bár mind különböző területről érkeztek, de abban egyformák, hogy mind fizikailag, mind szellemileg és mentálisan is a legmagasabb szinten teljesítették az eddigi kemény kiképzést. Elsőként az érdekelt, gyerekkorukban felmerült-e bennük, hogy űrhajósok szeretnének lenni.

Cserényi Gyula szerint gyermekkorban mindannyian gondolunk ilyesmire valamilyen szinten.

Dr. Schlégl Ádám ehhez teszi hozzá, hogy az egyik legfantasztikusabb dolog ebben a programban, hogy a következő generációnak, a mostani fiataloknak megmutatja, nekik is lehetőségük van bekerülni egy űrprogramba.

„Persze gyerekként én is akartam űrhajós lenni, meg kukás, autóversenyző, vadászpilóta, de mivel ez nem volt realitás, így hát visszaszálltunk a Földre, és az ember elérhetőbb célokat tűztünk ki magunknak.”

Szakály András szerint bár az ember megnézett minden sci-fit, elolvasta Jules Verne könyveit, de azért realitása itthon az űrhajós karriernek nem sok volt. Így hát olyan szakmát próbált szakmát választani, ami valamennyire közel van ehhez a területhez, a repülőgép-tervezésnél kötött ki.

Kapu Tibor eredetileg vadászpilóta szeretett volna lenni, de amikor rájött, hogy a matematika meg a fizika is érdekli, akkor módosított az elképzelésein, és vadászgép-szerelőként akart dolgozni. Végül gépészmérnök lett, de gyerekkorában persze neki is volt kicsi űrsikló játéka. „Átlátszó raktere volt, amit ki lehetett nyitni. Nagyon-nagyon szerettem, de összetörtem annak rendje és módja szerint.”

De hogyan is jelentkeztek a programra?

Tibor, aki komoly ejtőernyős múlttal rendelkezik, egy ugrótársa bejegyzését olvasta egy Facebook-csoportban: „Ha az ugráshoz elég bátrak vagytok, akkor nézzétek meg ezt is!” Végül a határidő legutolsó napján adta be a jelentkezését.

András amikor rákeresett a honlapra, először csak elmentette a könyvjelzők közé, hogy majd egy nyugodt pillanatban végigböngéssze. Mikor sorra vette a kritériumokat, megállapította, hogy mindnek megfelel. Úgy volt vele, „amennyiben alapból nincs semmi kizáró ok első ránézésre, akkor egy életre haragudnék magamra, ha nem próbálnám meg”. Megpróbálta.

Ádám először azt gondolta, hogy űrhajósok úgyis csak berepülő pilóták lehetnek, mikor azonban kiderült, hogy kutatóűrhajóst keresnek, és egy barátja felhívta a figyelmét arra, hogy ezeknek a feltételeknek megfelel, ő is azt érezte, mint András, hogy nem bocsátaná meg magának, ha nem adná be a pályázatát.

Gyula már korábban gondolkodott ezen, amikor az ESA (Európai Űrügynökség) keresett űrhajóst. Azt a lehetőséget akkor elszalasztotta, ezt viszont már nem akarta. Természetesen, házas emberként és szülőként megbeszélte feleségével, aki támogatásáról biztosította, így ez alkalommal élt a lehetőséggel.

A válogatások során a kör egyre szűkült, és amikor ez a mezőny már csak nyolcfős volt, akkor mindannyiuk számára egyértelmű lett, hogy a helyzet kezd komollyá válni és egyre jobbak az esélyeik.

Ott az volt a feladat, hogy minden nap egy kísérletcsomagot kellett elvégezni, majd a nap végén leadták nekik a másnapi elméleti anyagot is: két-háromórás elméleti oktatás formájában atomfizikát, vagy éppen sugárzástant. Mindezek után este héttől még meg kellett írniuk a jegyzőkönyvet az aznapi kutatás eredményeiről, amit még éjszaka el kellett juttatniuk az oktatóikhoz, mentoraikhoz. Hajnal három előtt nem nagyon kerültek ágyba, ha egyáltalán tudtak aludni. Mindez két héten keresztül tartott.

Ezután jutottak el oda, hogy kiválasztották négyüket. „Egyesével elénk tolták a papírt” – emlékszik vissza Tibor – „és amikor onnan hazament az ember, akkor realizálta, hogy mekkora munkát tett bele abba az elmúlt több mint egy évbe, hogy bekerüljön a négy kiválasztott közé.”

András így emlékszik erre a pillanatra: „nekem ott esett le igazából, hogy na, most itt változik valami, emlékszem, amikor megkaptuk a papírt, hogy igen, bekerültünk.

Hogy miként lehet három hét alatt az addigi életet lezárni, elköszönni a munkahelytől, az semmiképpen sem egyszerű történet.”

Tibornak még viszonylag egyszerűbb volt, mert próbaidős volt még az aktuális munkahelyén, de így is érezte a menedzsment jóindulatát és támogatását. Ahogy András is, akinek elengedték a hat hónapos felmondási időt, és neki a megmaradt három hétben kellett betanítania az utódját és menedzselni a hazaköltözését Münchenből Budapestre. Gyula tíz évnyi munkáját hagyta ott, vezetői pozíciót, de maximálisan támogatták őt is. Neki legalább költöznie nem kellett, így most is minden nap vidékről jár Budapestre a kiképzésre.

Ádám főnökét sem lepte meg a kiválasztása, a jelentkezése óta tudta, hogy ez megtörténhet. Azt mondja: ha nem lett volna mögötte a klinika teljes támogatása, nem tudta volna végigcsinálni. A váltás még így sem volt egyszerű. „Az embernek volt három hete, hogy egy hivatást lezárjon: amennyi betegnek csak tudja, még lezárja a kezelését, a műtéteket megcsinálja. Akinek a kezelését nem tudtam lezárni, azt át kellett adnom egy megfelelő kollégának. Emellett kutatási projektekben is részt vettem, amikben mentorált hallgatóim, PhD-hallgatóim is voltak, ráadásul költöznöm is kellett. Volt három hetem, amikor a lehető legtöbbet kellett operálnom, minden kutatási projektemet, minden hallgatómat sínre kellett állítanom, és még egy költözködést is meg kellett oldanom, úgyhogy nem sokat aludtam abban a hónapban.”

Jelenleg a képzésük harmadik fázisa tart. Az első egy alapozó rész volt, ahol az űripar működésén túl alaptárgyakat is tanultak. A második fázisban már ennél magasabb szinten folyt a felkészítés.

Ezzel párhuzamosan folyamatos a fizikai felkészítésük is, erőnléti- és úszóedzéseik vannak, valamint a regenerációra is nagy hangsúlyt fektetnek.

Ami talán a legérdekesebb, hogy a második fázisban tanult alapozó tárgyakra (élettani, biológiai, számítógépes és mérnöki ismeretek) ráépül most már a HUNOR-program konkrét kísérleteinek a megismerése is. Ezeknek még csak egy részét ismerik, de hamarosan felvehetik a kapcsolatot azokkal a magyar egyetemekkel, cégekkel és kutatóműhelyekkel, amelyek megbízásából az adott kísérleteket el kell majd végezniük az ISS fedélzetén.

Az a cél, hogy minél előbb megismerjék ezeket a kísérleteket, és olyan szintre begyakorolják azokat Földi körülmények között, hogy a Nemzetközi Űrállomáson már csukott szemmel is meg tudják azokat csinálni, és ott már csak az olyan plusz kihívásokra kelljen figyelni, mint például a súlytalanság.

De ha mindez nem lenne elég, a négy jelöltnek kisgépes repülésre is meg kellett szereznie a szakszolgálati engedélyt. Ez azért fontos, mert így élesben gyakorolhatták azt a kihívást, amit a repülős közeg jelent.

Az emberben óhatatlanul motoszkál az a kérdés, hogy 44 évvel Farkas Bertalan repülése után a mostani lehetőség vajon újból csak egy egyszeri alkalom, amit sokáig nem követ semmi?

A jelöltek optimisták ezen téren, minden bizonnyal többet is tudnak minderről, mint a kívülállók. András tisztázza, hogy annak idején az Interkozmosz-program célja az volt, hogy minden „béketáborbeli” ország legalább egy űrhajóst fel tudjon küldeni, és nagyjából ezzel le is zárult a projekt. Bár azt még konkrétan nem tudja, hogy a HUNOR-programnak lesz-e folytatása, hogy további magyar űrhajósok is dolgozhassanak az ISS-en, de azt gondolja, nem is maga az űrhajós a HUNOR-program végső célja, hanem az, hogy

Szakály szerint logikus lenne a következő időszakban egy következő űrhajóst felkészíteni, hiszen ez segítheti a további magyar programok előrehaladását.

A HUNOR-programot nem egy célként kell elképzelnünk, ez inkább egy ugródeszka, aminek pont az a célja, hogy a jövőben kinyissa a kaput Magyarországnak az űr irányába – ezt már Ádám mondja el.

Gyula szerint a HUNOR-programmal egy kapu nyílik a mai magyar nemzedékeknek. Fontos egyrészt az is, hogy motiválja az új generációt, a mostani kutatókat, hogy be tudjanak csatlakozni más, akár nemzetközi programokba is. És bár az űripar egy szűk ágazat, Tibor szerint az innovációs értéke mégis rendkívül magas.

Bár erősen korlátozva van, mit vihetnek fel magukkal személyes holmiként az űrhajósok, de természetesen mindenki vihet egy-két apróságot. Érdekelt minket, mik is ezek. Mindannyian majdnem ugyanazt válaszolták, hogy ezen akkor gondolkoznak csak el, ha odajutnak, hogy reális közelségbe kerül a repülés, tehát ténylegesen kiválasztásra kerülnek, vagy legalábbis a végső párosba bekerülnek (ami a küldetésre kijelölt űrhajós mellett annak tartalék párját is jelenti).

És itt le is járt az egyórás időkeret, amit kaptunk az interjúra. Bár kérdésünk lenne még, de meg kell értenünk, hogy a négy fiatalembernek ez is egy kemény munkanap, egy azok közül, amelyek közelebb viszik őket a világűrhöz.