Gigantikus óriás született, másfél év alatt hordták ki

Szőnyi István a magyar festészet óriása volt. Ahogy Kieselbach Tamás a könyvhöz írt előszavában fogalmaz: „Szőnyi az egyik, ha nem a legkíváncsibb, legérzékenyebb szemű magyar festő; mintha minden pillanatban arra vadászna, hogy az elé kerülő látványból mit és hogyan lehet képpé formálni. Éppen ezzel az örökös figyeléssel, a látvány birtokbavételével, az egyszerű dolgokra való rácsodálkozás képességével magyarázható, hogy nála szebben és mélyebben senki sem ragadta meg a létezés örömét. (...) Sokszor tapasztaltam mások otthonában járva, hogy egy szép Szőnyi-festménynek olyan aurája van, amely megemeli, megnemesíti a környezetét.”

Mennyire találó szavak, hiszen ugyanezt tapasztaltuk péntek délután a Szent István körút és a Falk Miksa utca sarkán, néhány lépésre Columbo hadnagytól és basset hound kutyájától a Kieselbach Galériában, ahol a tulajdonos bemutatta a magyar művészettörténetben példátlan méretű és vélhetően tartalmú, háromkötetes oeuvre-katalógusát, egyszersmind megnyitva a Szőnyi több tucatnyi pompás festményét bemutató tárlatot. 

Varázslatos életmű három kötetben

De mi is az az oeuvre-katalógus? Az oeuvre francia szó, művet jelent, illetve a képzőművészetben ennél sokkal többet: a teljes életművet. Az oeuvre-katalógus tartalmazza a festő vagy a szobrász összes fellelhető, beazonosított alkotását, akárhol is találhatók, múzeumokban, magángyűjteményekben. Ám miközben a Petőfi-, Ady- vagy József Attila-összes a legtöbb, magára valamit is adó család könyvespolcán megtalálható, a magyar festők oeuvre-katalógusaiból alig készült néhány. 

Mármost a Kieselbach Galéria nagyszabású vállalkozása ráirányítja a figyelmet az ouvre-katalógusok fájó hiányára. Ezért készült el másfél évi szakadatlan munkával  Szőnyi István életmű-katalógusa egy izgalmas tanulmánykötettel és két külön képkötettel. 

Csaknem tizenöt kiló...

A magyar művészeti könyvkiadásban páratlan léptékű vállalkozás hozadéka: három kötet, 17 tanulmány, 4577 reprodukció, 1720 oldal, 450 dokumentumfotó. Össztömege tokkal, de vonó nélkül: 14,2 kiló.

A herkulesi méretű monográfia három megszállott művészettörténész együttműködésének eredménye, és akkor még nem ejtettünk szót a részfeladatokat ellátó további szereplőkről. Maga Kieselbach Tamás volt a szerkesztő, Kolzsváry Marianna a projektvezető, a reflektorfénytől szerényen tartózkodó lánya, Mester Dóra szorgos segítségével.

A hármuk közötti munkamegosztást Kolozsváry Marianna mondta el az Indexnek:

Dóri csinálta a katalógusrészt, ami adat van a könyvben, az mind az ő munkája. A műtárgyjegyzék készítése, a képaláírások összerakása, ez mind a lányom reszortja volt. Jómagam voltam a projektvezető, a koordinátor, ha kellett, éjjel kettőkor is konzultáltam a grafikusunkkal, ez a másfél év tényleg hihetetlenül intenzív munkával telt. Az egész koncepció pedig Tamástól származott. És természetesen a képek válogatása, időrendbe rakása is az ő műve, ami nem volt egyszerű, mert Szőnyi 1930 után már nem katalogizálta a festményeit. Rengeteg dokumentumfotóval dolgoztunk. Menet közben is előkerültek újabb és újabb dokumentumok, sőt még festmények is, a folytonos újratervezés állapotában voltunk. 

Fantasztikus fotóanyag szerepel a kötetekben Szőnyi magánéletéről, ahogy szánkózik a gyerekekkel, ahogy 1932 karácsonyára készül. Ezek teljesen véletlenül kerültek elő, valaki lemásolta a fotókat egy szerverről, a szerver megsemmisült, a fotók viszont megmaradtak az utókornak. Bátran kimondható, hogy a könyv alkotóinál többet senki sem tud Szőnyi Istvánról, a század első fele kiemelkedő, beskatulyázhatatlan zsenijéről, Zebegény leghíresebb lakójáról. 

Beskatulyázhatatlan zseni

„Szőnyi festői stílusa teljesen egyedi volt, mi is bemutatunk itt a galériában egy hetven évvel ezelőtt készült portréfilmet a művészről. Látható, micsoda könnyű kézzel, magabiztosan kezelte az ecsetet, vitte fel a vászonra a színeket – mondta Kolozsváry Marianna. – Főleg a grafikáin látszik, mekkora zseni volt.”

Szőnyi tanárnak is fantasztikus volt, olyan óriások, mint Keserü Ilona vagy Reigl Judit is a mesterei között emlegették a művészt, és kiemelték, mennyire engedte kiteljesedni az egyéni karakterüket, nem formált belőlük „kis Szőnyiket”. 

Reigl Judit, akinek a kiállítása nemrégiben megcsodálható volt a Kiscelli Múzeumban és a Műcsarnokban, így írt mesteréről: 

Tanárom, Szőnyi, tulajdonképpen nem tanított, csak felügyelt a munkámra. Soha semmit nem javított, csak megbírálta a képet. Nagyon jól.

A fiatal Keserü Ilona az ötvenes évek szocreáltól agyonnyomott sötét korszakában járt Szőnyi freskóosztályába. Mesterére így emlékezett, ahogy az a Kieselbach Galéria falán is olvasható:

Szőnyinél szerettem volna továbbtanulni, mert ő volt a nagy mester. Az ember ezeket a mestereket félistennek tartotta, s akkor ő azt mondja nekem, hogy engem ő nehezen korrigál, mert két külön úton járunk. Ő a délutáni napfény kedvéért fest, én pedig jeleket fogok festeni. S mire mondta ezt? Én akkor ezt nem értettem, hiszen én portrékat festettem. Mit látott ő abban a festésmódban? Hogy ez más. Tehát megnevezett egy dolgot, amit ő már tudott rólam, csak én még nem.

Sztálin-portrét? Azt már nem!

Kieselbah Tamás az elmúlt évtizedek alatt alaposan feltérképezte a Szőnyi-képek lelőhelyeit; múzeumi raktárak, hazai és külföldi magángyűjtemények alapos átvizsgálása után, több ezer reprodukció elkészítése nyomán foglalta három kötetbe ezt a kimeríthetetlen életművet. A szerkesztő a korszak elismert kutatóit kérte fel, hogy az általa felvett témákat tudományos igénnyel, mégis könnyen befogadható formában ismertessék meg az olvasóval.

A zebegényi otthont ölelő Dunakanyar éppúgy megelevenedik a könyvben, mint a két világháború közötti Magyarország, a legjelentősebb műgyűjtők kávéházi asztala, a bensőséges otthon-képek, vagy éppen az ötvenes évek kéretlen támogatói, Kádár János és Aczél György. Szőnyi becsületére legyen mondva, hogy bár roppant népszerű művész volt az ötvenes években, amikor felkérték egy Sztálin portré megfestésére, azt visszautasította.