Kiadós makarenkói pofonokkal indult a magyar rocktörténet

Nem volt a történelemben olyan mélyreható, mindent megváltoztató kulturális forradalom, mint amit az amerikai rock and roll és a brit beatzene váltott ki az 1960-as években – máig hatóan. Nemcsak zenében, hanem világszemléletben, életmódban, és divatban is.

Pedig a szocialista kultúrpolitika mindent megtett, hogy meggátolja beszivárgását: nem lehetett árusítani nyugati zenéket, a dalokat a rádió sem játszotta (de szerencsére a Radio Luxemburg és a Szabad Európa Rádió fogható volt, még ha a zavaróállomások sokasága igyekezett is élvezhetetlenné tenni az adásokat).

A fiatalok megőrültek az új zenékért és először utánozni kezdték azokat, majd megszületettek a saját, magyar nyelvű dalok is és kezdetét vette a magyar rock története.

Minden egy fesztivállal indult

Itt kezdődik annak a könyvnek is a története, amelyet most mutattak be a Magyar Zene Házában. Született már magyar rocktörténeti könyv, több is, de képregény formájában még soha. A Képes Krónikák kiadásában és a Petőfi Kulturális Ügynökség támogatásával most megjelenő Magyar Rocktörténet képregénykönyv első kötete az 1966-os Táncdalfesztivállal kezdődik, amit csak azért voltak kénytelenek megszervezni az akkori kultúrideológusok, mert hamar kiderült számukra, hogy a tiltás nem vezet sehova. Gomba módra szaporodtak nemcsak a gombafrizurák, hanem a zenekarok is, ezért megpróbálták inkább tűrni, na és persze ellenőrizni a veszélyes, bomlasztó és dekadens tendenciát.

Ekkor már évek óta működött a háborúban szétbombázott, de közmunkával valamennyire rendbe hozott Várkert Bazár helyén a Budapesti Ifjúsági Park, azaz Ifipark, ahol a hírhedt volt birkózó igazgató, Rajnák László és verőlegényei tartottak kíméletlen rendet dresszkódban és a kulturált táncstílusban. Sokszor még az előadókat is hazaküldték, ha nem követték az előírásokat.

Kitiltással járt például az ízléstelen táncolás, nem twist számra történő twistelés, egy lánnyal több fiú twistelése, fiúk egymás közti twistelése, és más, feltűnést keltő viselkedés. A csápolás, az ugrálás és a fejrázás is szigorúan tilos volt. Ha kellett mérőszalaggal ellenőrizték a szoknyák hosszát (térd alá kellett érniük), a férfiak pedig csak öltönyben és nyakkendőben léphettek be, először a vászonnadrág(!) később pedig a (kincseket érő) farmer is kizáró oknak számított.

Azt mondta az anyukám, nem tetszik a frizurám

De a hajviselet volt igazán a vörös posztó, hosszú hajjal (netán szakállal) kár volt a bejáratnál próbálkozni, aki pedig rafináltan kalappal próbálta loboncát becsempészni az Ifiparkba, makarenkói pofonok és „Meg ne lássalak itt még egyszer, hajas baba!” rendreutasítás kíséretében hajították ki a kulturált szórakozóhelyről, ahogyan a képregény egyik szereplőjét is.

Ilyen fullasztó légkörben bontott szárnyat a magyar beatkorszak, és rögtön fel is merült a kérdés, hogy akkor beat-, vagy rocktörténet ez a rendhagyó képregény? Mindkettő, merthogy a beat volt a rock kapudrogja – mondta Kántor Mihály, a könyv írója, ezért nehéz teljesen különválasztani őket és nem is kell. És ebben a miliőben kalandozik a zeneszerető Karesz is, a történet kitalált főhőse, de inkább figurája, akinek szemszögéből bontakozik ki előttünk az akkori világ. Találkozik a hőskorszak legfontosabb szereplőivel, például Zalatnay Saroltával, akinek barátnőjébe szerelmes lesz. Vagy Földes László Hobóval, aki egy koncerten adja vissza neki a véletlenül elejtett jegyzetfüzetét, amelybe gondolait szokta leírni, ha éppen megszállja az ihlet, Földes László pedig rokonlélek. De  tanácsot ad Karesznek kitartásról Schuster Lóri is a P. Mobil showman frontembere.

A '60-as és '70-es évek minden fontos zenei szereplője feltűnik a színen, az Illés együttes, a Metró és az Omega nyilván, a magyar Jimmy Hendrixnek titulált, de ellehetetlenített Radics Béla, az Ifipark egyik (botrány)zenekara, a Komár László vezette Scampolo, Presser Gábor és az LGT, az Ifiparkban széles körben közismertté vált Pataki Attila és az Edda, és a szárnyait bontogató Nagy Feró, aki először a magyar lánybanda, a Beatrice és Csuka Mónika körül sündörög, majd a funk-diszkó stílust hátra hagyva baboskendőt bont.

Nem maradhatott ki Erdős Péter a hanglemezgyár rettegett nagyhatalmú ura (itt történetesen Karesz apjának régesrégi barátja), ahogyan az Illés együttes BBC-nek adott (hosszúhaj-fóbiáról szóló) nyilatkozatán kiboruló és őrjöngő főideológus, Aczél György sem. 

Nincs mélyen szántó, bonyolult történet, csak korbemutató, amelyen Karesz vezet végig bennünket. És hogy miért éppen rajzkockákon keresztül, szövegbuborékokkal? Többek között azért, hogy a fiatalok is megismerhessék ezt a különös korszakot, akik nem valószínű, hogy tömegesen alámerülnének a közelmúlt bibliográfiájába, képregényként azonban jó eséllyel kézbe veszik ezt a igényes kiadványt, amelynek két rajzolója, Szabó Csaba ('60-as évek) és Fritz Zoltán ('70-es évek) pazar (és vicces) rajzai időutazásra hívnak. (Nem mellesleg Fritz Zoltán az Index Ma is tanultam valamit 4 és a most megjelent 5-ös könyveinek a karikaturistája is).

És rácsodálkozhatnak arra (ahogyan mi is), hogy nem is olyan rég, micsoda bornírtságokat kellett elviselni egy frizuráért, egy ruháért, egy koncertért, vagy egy táncért. 

(Borítókép: Magyar rocktörténet képregénykönyv)