A napokban megjelent OMD album, a Bauhaus Staircase leginkább azt mutatja meg, hogy a politika és a művészet viszonya közel sem olyan, mint a szinti-pop harmóniák rendje, vagy éppen a színek rendje. A politika – különösen a harmincas évek – nem így képzelte el a rendet.
Erre utal Oskar Schlemmer német festő képének Bauhaustreppe (Bauhaus lépcsőház) megidézése, amit Schlemmer tiltakozásul készített, miután a nácik azzal fenyegették Walter Gropius művészeti iskoláját, hogy ha hatalomra kerülnek, betiltják azt. (Ez 1933-ban meg is történt.) Az album komoly tárgyi bizonyítéka annak, hogy a szinti-pop az új polbeat, azaz hogy relatíve egyszerű zenei eszközökkel fogalmazhatunk meg közéleti kommentárokat.
Agit-pop
A Bauhaus Staircase-t többek között a közelmúlt világpolitikája inspirálta, a Kleptocracy című dal célba veszi Donald Trumpot, Putyint és Boris Johnsont is, míg az Anthropocene és az Evolution of Specie ökológiai látomásokat fogalmaznak meg. Hogy jól állnak-e a szinti-popnak a megzenésített politikai publicisztikák, az egy másik kérdés, ugyanakkor a műfaj mindig is foglalkozott a kisebbségek, többek között a meleg szubkultúrát ért sérelmekkel, lásd például a Bronski Beat Smalltown Boy című slágerét.
A Bauhaus Staircase a 2017-es The Punishment of Luxury óta az első új OMD-album, a szinti-pop szubkultúrában tehát nagy ünnep, hiszen a hetvenes évek végén, az első nagy szinti-pop bumm idején feltűnt zenekar nem érte be azzal, hogy képzeletbeli nosztalgiavonattal utazzon el a hakni-gyanús a nosztalgia-fesztiválokra. Meglepő, hogy Andy McCluskey és Paul Humphreys duója nálunk sosem volt igazán népszerű, miközben a Depeche Mode minden koncertje teltházas Magyarországon.
Ismeretlen ismerősök
Míg az OMD-hez hasonlóan a szintén az édesebb szinti-popban utazó Pet Shop Boys kimondottan népszerű itthon, és komoly rajongói klubja van Budapesten a Bronski Beatnek vagy éppen a Communardsnak, addig az OMD-t csak azok ismerik, akikhez 1990 körül bekötötték a Music Televisiont, és kifogták az 1991-es Sugar Tax album két klipjét, a Sailing On The Seven Seast, és a Pandora's Box-ot, illetve az 1996-os Universal album szerethető popgiccsét, a Walking On The Milky Way-t.
A zenekar nagy korszakában, a nyolcvanas években jórészt ismeretlenek voltak nálunk, annak ellenére, hogy világszerte 15 millió albumot adtak el. Igaz, nem tűntek fel sem a Zenebutikban, sem a Poptarisznyában.
Pedig elég lett volna egyetlen klip a Magyar Televízióban ahhoz, hogy nemzedéki közös nevező legyen, lásd például az United Balls Pogo In Togo klipjét, amely olyan komoly karcolást hagyott a nemzedéki memórián, hogy a ska-punk dal a Supra Hits '83 című válogatáson is hallható, a Neoton Família (!) előadásában.
Szóval van mit bepótolnunk, és akkor itt van most a Bauhaus Staircase album is.
Azt énekli az OMD az új album címadó dalában, hogy a világnak szüksége van művészetre, és szenvedélyre, hogy építsünk egy világot a Bauhaus lépcsőjén, és hogy lássuk meg a jövőt a tegnapban. Nos, ők biztos, hogy meglátták a tegnapban a lehetőséget, mert nemcsak a saját nyolcvanas évek eleji mézédes szinti-popjukat idézték meg, hanem Jean-Michel Jarre-t és a Kraftwerket is.
Lépjük a lépcsőt
Mentségükre legyen mondva, hogy a közelmúltat is monitorozták, ugyanis a Slow Train szemérmetlenül idézi a Goldfrapp Strict Machine című elektro-glam számát. De a tematikán is érzékelhető a múltba fordulás. Ott van például a Veruschka, amely hasonló film-noir fétis, mint az 1991-es Pandora's Box. Míg az új dal egy némafilmes német modellhez írt óda, addig a Pandora's Box a bobfrizurás Louise Brooks némafilm-színésznőnek állít emléket.
Az OMD-ben az a jó, hogy képesek közös nevezőre hozni Morodert és a Tangerine Dreammel, a mámorító nosztalgiafutamokat, a retro kórusmintákkal, és az energikus, kortárs szinti-poppal. A Bauhaus lépcsőjén nemcsak egy új világot lehet építeni, hanem a zene ritmusára föl-le lépkedhetünk, attól függően, hogy a múlt felé fordulunk, vagy arccal a jövő felé nézünk.
OMD: Bauhaus Staircase
White Noise Records
43 perc 12 szám
English (US) · 
Hungarian (HU) ·