Létezik-e valójában a globális dél?

Az emberiség több mint felét egyetlen kategóriába sorolni nem csupán komoly analitikai hiba, de – a fogalmat használó szakértők, politikusok és döntéshozók látszólag jó szándékától függetlenül – a nem nyugati világgal való kapcsolatfelvételt is akadályozza. A fogalom azonban nem fog magától eltűnni – a kollektív nem-nyugati világ illúziója fenntartásának túl nagy tétje van mind Nyugaton, mind azon kívül.

A hatalmas, sokszínű és szétszórt nem-nyugati világ egyetlen kategóriába való beszorítása számos témában kényelmes helyzetet teremtett, a klímapolitikától a koronavírus-járványra adott válaszon át az oroszok ukrajnai háborújáig. Mivel több nem nyugati ország felsorakozott Izrael ellen az ENSZ közgyűlésében, az az elképzelés, hogy létezik egy globális dél, amely szemben áll a globális északkal, még nagyobb teret nyert – írja a Foreign Policy hasábjain megjelent elemzésében C. Raja Mohan, az India Nemzetbiztonsági Tanácsadó-testületének egykori tagja. 

Ha azonban a globális délt kategóriaként és referenciakeretként használjuk, sokkal nehezebb megérteni a különböző országokat és régiókat. Annak ellenére, hogy a kifejezést egyre gyakrabban használják, a kategória objektív elemzési hibái élesen megmutatkoznak. Mi a közös Kínában és Peruban? Katarban és Haitin? Thaiföldön és Sierra Leonén? Az ilyen országok egyetlen kategóriába való összevonása – majd ennek a kategóriának a globális északtól való eredendő megkülönböztetése – akadályozza az összetett világ megértését.

Régi fogalom új köntösben 

A globális dél intellektuálisan nehezen megfogható, de érzelmileg gazdag kifejezés, amely számos, a politikailag és gazdaságilag igazságosabb világgal kapcsolatos reményt – és egyesek szerint félelmet – fogalmaz meg. A fogalom a nyugat és a többi ország közötti posztkoloniális vitákból ered – fejlett kontra fejlődő országok, gazdagok kontra szegények, erősek kontra erőtlenek. Egy Willy Brandt volt német kancellár által vezetett bizottság 1980-as jelentésében kodifikálta a megosztottságot, szó szerint egy vastag fekete vonalat húzva a világ térképére. Az úgynevezett Brandt-vonal azóta is tanúskodik a Nyugat és a többi ország közötti kapcsolatról. Miután a globalizáció fénykorában, az 1990-es években és a 2000-es évek elején a tudományos életben téli álmot aludt, a globális dél gondolata az elmúlt években újra megjelent a nemzetközi közbeszédben.

Ez a koncepció tehát egy régi fogalom új köntösben, és az öt évszázaddal ezelőtt kezdődött, Európa és a világ többi része közötti találkozásból eredő eszmék és -izmusok hosszú sorában található. A 20. században ez a találkozás számos transznacionális mozgalmat, csoportot és ideológiát hozott létre: pán-arabizmus, pán-afrikanizmus, pániszlamizmus, az el nem kötelezettek mozgalma, a harmadik világ mozgalma és a G-77-ek. Ezek némelyike őshonos eszme volt, mások  a nyugati tudományos elit termékei. Egyik sem élte túl a találkozást a valósággal. 

Ezek a transzcendens, nyugatellenes és posztkoloniális ideológiák elkerülhetetlenül beleütköztek a nacionalizmus erőibe, amelyek számos olyan nemzetek feletti identitást negligáltak, amelyet támogatóik a Nyugattal szembeni fellépésük közben igyekeztek kialakítani. Még regionális szinten sem tudták a vallási és etnikai identitások elfedni a különböző nacionalizmusok közötti konfliktusokat. Az 1956-os szuezi válság idején Husein Szuhravardi, Pakisztán akkori miniszterelnöke az arab egységet a „nulla plusz nulla egyenlő nullával” frázissal utasította el.

Nem lehet elfelejteni a különbségeket

Az erősen eltérő gazdasági érdekek, fejlődési utak, erőforrások és politikai hagyományok szintén cáfolják a globális dél, mint hegemón csoport elképzelését. Valójában a világ számos konfliktusa a fejlődő államok között és azokon belül zajlik. Miközben az ismételt erőfeszítések arra irányulnak, hogy ezeket az észak-déli ellentét intellektuális takarója alá dugják, addig ezek az államközi és államon belüli konfliktusok továbbra is uralják a nem nyugati világ politikáját.

 A különbségek túlságosan szembetűnőek. Öt évtizeddel ezelőtt az arab olajembargót és az OPEC megalakulását úgy tekintették, mint a harmadik világ – a globális dél kifejezés korabeli megfelelője – Nyugatra mért csapását. Akkor is kihívást jelentett a nem nyugati világ nyersanyag termelői és fogyasztói ellentmondásos érdekeinek összeegyeztetése, és ez ma még inkább így van.

Hasonlóképpen, India és Kína gazdasági kapcsolatai, mondjuk a Kongói Demokratikus Köztársasággal, ma sem különböznek alapvetően Európa vagy Japán gazdasági kapcsolataitól – az ipari vállalatoknak rézre, kobaltra és más nyersanyagokra van szükségük. Az éghajlat-politikában is mély globális szakadékok vannak. Néhány állam az Egyesült Államok és Európa oldalán áll a fosszilis tüzelőanyagok fokozatos kivonása terén. A legtöbb fejlődő országnak több energiára van szüksége ahhoz, hogy megpróbáljon kiemelkedni a szegénységből, és sokan közülük, például India, továbbra is szenet és más fosszilis tüzelőanyagokat akarnak használni. Eközben a Közel-Kelet, Afrika és Latin-Amerika olajtermelő országai nem hajlandóak lemondani fő bevételi forrásukról.

Kína felemelkedése – mely a világ második legnagyobb gazdaságává tette –, a maga nemében egyedülálló. Bármilyen természetű is legyen a Kína és a Nyugat közötti konfliktus, nem vitás, hogy az előbbi felemelkedését az utóbbi aktívan támogatta. Miközben Kína vitatkozik a Nyugattal, India a kínai tankönyvet követi, és lelkesen udvarol a nyugati tőkének és technológiának abban a reményben, hogy ezeket  felhasználhatja  a gyors növekedéshez.

Barbárok a kapuk előtt?

A mióta a globális dél koncepciója teret nyert, a fejlődő országokon belüli különbségek csak tovább erősödtek. Az Öböl-államok hatalmas vagyonra tettek szert; Dubai ma már jelentős pénzügyi központ. Az Öböl menti tőke az egész Közel-Keleten és Afrikában a gazdasági növekedés motorja. Emellett arra biztatja az Öböl-menti királyságokat, hogy aktívan beavatkozzanak a különböző belső és regionális konfliktusokba, például Jemenben. Ki állíthatja, hogy az úgynevezett globális délen az intervencionizmus csak nyugati szokás?

A lap szerint a Nyugat etikátlan félelemkeltése csak  tovább fokozza a kifejezés által okozott analitikai zavart. A kapu előtt álló barbároktól való irracionális félelem Nyugaton sokakat a nem nyugati világ totalizálására késztet. 2018-ban Donald Trump akkori amerikai elnök még durvábban fogalmazott, amikor az Afrikából és Haitiról érkező bevándorlásról beszélve „f..stalicska-országokra” utalt. Emlékezhetünk Josep Borrell, az Európai Unió kül- és biztonságpolitikai főképviselőjének aggodalmaira is, miszerint a nem nyugati „dzsungel” betör a jólét és rend európai kertjébe. Valójában 

A nyugati liberálisok számára a globális dél konstrukciója könnyű eszköz arra, hogy empátiát mutassanak a nem nyugati világ iránt. Ehhez az empátiához azonban nem kevés leereszkedés társul. Megtagadja az egyes országok cselekvőképességét azáltal, hogy egy tömbként kezeli őket, és általában feltételezi, hogy ez a tömb a nyugati liberális ügyeket fogják támogatni – az éghajlat-politikától a társadalmi igazságosság víziójáig –, függetlenül attól, hogy az így megjelölt országok ténylegesen támogatják-e azokat vagy sem. 

Kifizetődődik a nyugatellenesség

A nem nyugati eliteknek megvan a maguk oka arra, hogy használják ezt a fogalmat. A Nyugatot hibáztatni mindig jó mentség a kudarcaikra, valamint a Nyugattal szembeni pózolás mindig is kifizetődő politika volt. Mindkét stratégia az áldozattá válás posztkoloniális narratívájában gyökerezik, és mindkettő figyelmen kívül hagyja a nem nyugati világ számos részén az elmúlt néhány évtizedben elért rendkívüli fejlődést. Elutasítják a nem nyugati világ növekvő képességét arra, hogy megváltoztassa a Nyugattal való kapcsolat feltételeit. 

A globális délről szóló retorika akkor is megbicsaklik, amikor megpróbálja megmagyarázni Kína, India, az Öböl-államok, az ázsiai tigrisek és más nem nyugati hatalmak felemelkedését, amelyek hatalmas befolyást szereztek a regionális és globális rendszerben. Akkor miért támogatja Peking és Újdelhi a globális dél ideáját? Nyilvánvalóan ez a globális befolyási harc része. Kína számára a globális délről szóló retorika a nem nyugati világ mozgósításáról szól az Egyesült Államokkal folytatott stratégiai versenyben. Indiát viszont aggasztja Kína növekvő befolyása, és megpróbálja visszaszerezni hagyományos politikai súlyát a nem nyugati világban.

A széles körben elterjedt nyugati vélekedéssel ellentétben azonban India nem tér vissza régi játékszabályaihoz. Ahogyan Subrahmanyam Jaishankar indiai külügyminiszter mondta, a hagyományos narratíva, miszerint a Nyugat a rosszfiú, nem tükrözi a meglehetősen összetett valóságot. Jaishankar arra utalt, hogy a globális termelés Kínában összpontosul, és Peking fegyverként használja gazdasági előnyét. Új-Delhi Ázsiában, Afrikában és másutt Pekinggel, nem pedig Washingtonnal verseng a befolyásért – ami ismét elentmond a globális észak-déli megosztottság konstruktumának.

(Borítókép: Kolumbán Kitti / Index)