Megtörtént esetet dolgoz fel a Netflix új sorozata, pont ettől hátborzongató

1 hét ezelőtt 19

Mintha egy Stephen King-regény felütése lenne, olyan a Netflix új brit sorozata, a Szarvasbébi, melyet április 11-én tett közzé a streamingszolgáltató. Adott egy férfi, Donny (Richard Gadd), aki író-humoristaként vágyik a világot jelentő deszkákra, és a nézők elismerésére, ám az áttörése az istennek se akar eljönni. Poénjai offenzívek, az emberek nem nevetnek rajtuk, így hősünk kénytelen egy kocsmában pultosként melózni, már ha nem akar éhen halni. Igen ám, de egy baljóslatú napon betoppan egy idegen nő a bárba, aki Marthaként (Jessica Gunning) mutatkozik be, Donny pedig megszánja a szomorkodó vendéget, ingyen italt kínálva neki. A Szarvasbébi főszereplője ekkor még nem sejti, hogy méhkasba nyúlt, Martha ugyanis legalább annyira elmebeteg, mint a Tortúra irodalommániás ápolónője, Annie Wilkes – az egyetlen különbség, hogy Richard Gadd új thrillersorozata a valóságon alapszik.

A pokoljárást, amit az általa megkreált Donny részéről 7 epizódon keresztül láthatunk, a készítő saját élményei inspirálták.

A Szarvasbébi sztorija viszonylag ártatlanul indít, de már a két központi szereplő, Donny és Martha ismerkedése alatt bőven akadnak olyan riasztó tényezők, amik a fickó fejében is beindítják azokat a bizonyos szirénákat és vészjelzőket, hogy ebből gond lehet. Kezdjük azzal, hogy Jessica Gunning karaktere éjt nappallá téve szobrozik a kocsmában, holott elmondása alapján befutott sztárügyvéd. Már itt elkezd bűzleni a dolog, és arról még nem is beszéltünk, hogy időnként dühkitörései vannak a túlsúllyal is küszködő nőnek, néha meg olyanokat magyaráz, hogy kár, hogy az embereken nincs cipzár, mert néhányat szívesen felhúzna, és ruhaként hordana.

Jessica Gunning valami zseniális a szerepben, a jó írásnak és a színésznő hátborzongató alakításának köszönhető, hogy a Szarvasbébi, bár jumpscare-ekkel nem ijesztget, mégis néha horrorba hajlik. Hozzátesz ehhez a fényképezés, a nyugtalanító beállítások, hogy néha tényleg úgy érezzük, hogy egy rémálomban vagyunk. Félreértés ne essék, Martha valódi rémálom, aki három év leforgása alatt 41 ezer üzenettel szőnyegbombázza a férfit, aki nem szereti őt viszont, és amilyen hangulatingadozásokat, zsarolásokat, könyörgéseket, fenyegetéseket lerendez Gunning ebben a szerepben, epizódról-epizódra ott van az ígéret, hogy ez az egész átmegy majd tényleges Tortúrába. Azaz jön az elrablás, az ágyhoz kötözés, és a fűnyíróval való vérengzés.

Nem áruljuk el, hogy elmegy-e az ehhez hasonló extrém fordulatokig a széria, igazából mindegy is, mert az a lényeg, hogy a feszültséget folyamatosan fenntartja, és ahhoz képest, hogy megtörtént eseten alapszik, még időhúzás sincs benne nagyon. Richard Gadd az írói-showrunneri-főszereplői titulusokat magára vállalva csupaszítja itt le nekünk a lelkét, egy olyan meghökkentő történetben, melyben a saját traumáit írja ki magából. Nagyon intim, nagyon személyes one man-show az egész. Abból a fajtából, amire talán kevesebben találnak rá, ők viszont nagyon értékelni fogják.

Richard Gadd bátran beleszövi biszexualitását is a sorozatba, az évad nagy részében azzal küszködik, hogy egy transz nővel, Terivel (Nava Mau) randizgat. Egyrészt az teszi ezt a szálat izgalmassá és érdekfeszítővé, hogy vajon a rigid társadalmi elvárásoknak képes lesz-e a férfi középső ujjal bemutatni, és megtalálni a szerelmet, vagy pedig rájön Martha a kettős játékra, és a leskelődő-hajlamú nő megöli mindkettejüket.

Sokszínű néznivaló a Szarvasbébi, van benne némi lájtos horror – ahogy Martha a semmiből bukkan fel, mindig fenyegető ábrázattal, modern románc, és még Gaddnak arra is van kreatív ereje, hogy a botladozó stand up-os karrierjének az állomásait bemutassa. Már amellett, hogy a negyedik részben egy nagyon megrázó flashbacket tár elénk a múltjából, amihez legalább annyi kurázsi kellett, mint ezt a valódi Tortúrát sorozatként megcsinálni.

Érdemes tudni, hogy a Szarvasbébi eredetileg színdarabként született meg, ezt bővítette ki Gadd, mindenféle fölösleges sallang nélkül, kihasználva a televíziós médium erősségeit. Azt, hogy itt mélyebben építhet karaktereket, narrálva emelhet a széria személyességén, na és a képernyőre ki lehet írni azokat a rossz nyelvtannal lepötyögött, felkavaró üzeneteket Annie-től, vagyis Marthától, amik biztosan nem csak a mi emlékezetünkbe égnek bele, hanem a Tisztelt Olvasóéba is, ha leül a Szarvasbébi elé.

A Szarvasbébi nem az a sorozat, amit két hét múlva elfelejt az ember, amennyire optimista, életigenlő néznivaló, épp annyira megrázza néha az embert. Már tényleg várjuk Stephen King posztját az X-en, ő az ehhez hasonló produkciók esetében nem szokta visszafogni magát, és hangosan dicsőíti őket. A Szarvasbébi pedig abszolút megérdemli a pozitív szavakat.