Mire tanít egy olyan ország, ami nem is annyira boldog, mint amilyennek mondja magát? 

A himalájai Bhután a világ első – és talán máig egyetlen – országa, amelynek az alkotmányában rögzítették, hogy a királynak és a kormánynak azon kell dolgoznia, hogy a lakosság minél boldogabb legyen. Kialakították a Bruttó Nemzeti Boldogság (BNB) koncepciót, mondván: egy ország fejlődését nemcsak a GDP-vel lehet mérni, hanem például azzal is, hogy mennyire elégedettek és egészségesek az emberek vagy, hogy mennyire működik fenntarthatóan az ország.

Bhután a BNB-index segítségével, számos szempontot figyelembe véve, rendszeresen felméri „népe boldogságát”, a legutóbbi mérés szerint például 3,3 százalékpontot javult az ország elégedettsége, és a hivatalos adatok alapján jelenleg a bhutániak 93,6 százaléka boldog. A BNB nemzetközi PR-ja elég jó, több olyan (ön)kormányzat is van a világon, amely az indexnek valamilyen módosított formáját már átemelte a saját rendszerébe, mert rájöttek, hogy a bhutániaknak igazuk van: a gazdaság felpörgése vagy épp lassulása pont annyira nem mond el szinte semmit arról, hogy az azt működtető emberek amúgy jól élnek-e, mint amennyire mondjuk, egy étel kalóriatartalma sem mond el semmit arról, hogy egyébként egészséges összetevőkből vagy káros, mesterséges hozzávalókból jön össze az a kalóriamennyiség.  

Ám ha valaki a boldogságindex megbízhatóságában is kételkedik, teljes joggal teszi azt. A buddhista királyság büszkesége, a nemzeti filozófiává tett Bruttó Nemzeti Boldogság egy sok tekintetben előremutató konstrukció, másfelől viszont – mint bármilyen egyéb mutató – ez sem adja vissza a teljes valóságot. A Bhutánban nem először forgató Zurbó Dorottya (A monostor gyermekei, Könnyű leckék) és rendezőtársa, Arun Bhattarai épp azt akarják megmutatni új dokumentumfilmjükben, hogy miként is áll össze ténylegesen az a 93,6 százalékos összboldogság, amit az ország olyan büszkén kommunikál kifelé.  

Jól döntenek, amikor elhatározzák, hogy A boldogság ügynökében a felszínt úgy fogják megkapargatni, hogy a lakosok jóllétét felmérő kérdezőbiztosok mellé szegődnek. Szögezzük is le, dokumentumfilmesként telitalálatos választás, hogy hagyják éppen azoknak a szemén keresztül láttatni a valóságot, akiknek az a feladatuk, hogy mindenkivel is beszélgessenek, a vidéken élő parasztbácsitól kezdve a városi éjszakai életben jártas transznemű előadón át, a mélyszegénységben élőtől a háremet tartó patriarcha földesúrig. Magyarországról is okos látleletet kaphatnánk, ha filmesek számlálóbiztosokhoz vagy például szavazáskor a mozgóurnát szállítókhoz csapódnának egy-egy kamerával.  

Abban pedig már talán a szerencse is közrejátszott, hogy a Zurbó-Bhattarai páros éppen egy olyan biztost talált magának, akiből aztán főszereplő válik, mert az adatfelvevő hivatalnokról hamar kiderül, hogy ha elsőre ezt nem is gondolnánk, de éppen filmfőhősnek való egyéniség. Belső vívódásokkal; egy nagy, megoldásra váló életproblémával; humorral; kedvességgel, és egyébként a nehézségeit elnézve olykor megmagyarázhatatlannak tűnő optimizmussal is.  

Amber Gurungot és az egyes emberi sorsokat megismerve kiderül, hogy a ködbe burkolózó kolostorokkal tarkított, magába forduló ország azért nem éppen egy magaslati levegőjű édenkert, hiába akarja annak láttatni magát. Az India és Kína közé beszorult nyugalom szigetén sem fenékig tejfel az élet. Hamar megmutatkozik, hogy a nemzet általános boldogsága alapvetően egy felülről forszírozott, bár a buddhizmusban gyökerező, elképzelés Bhutánról, mert a Bruttó Nemzeti Boldogság koncepciót az állami propaganda igen erősen nyomatja, még ha talán nem is olyan agresszívan, mint amennyire a szomszédos Kína a munka és a halálra dolgozás kultúráját hirdeti lépten-nyomon a saját állampolgárai felé.

De a teljesen általános emberi és szociális problémák, amelyek a világ bármely pontján megnyomorítják az életet, így az alkoholizmus, a nincstelenség, a társadalmi kirekesztettség érzése, a bhutániakat is gyötrik – akármennyire is mást sugall a statisztika. Zurbóék filmjéből kiderül, hogy miként tudják a rossz konzervatív berögződések elnyomni a nőket vagy az LMBTQ-embereket (az országban a homoszexualitást is csak 2020-ban dekriminalizálták), vagy hogy mennyire reménytelen itt is a helyzete egy olyan fiatalnak, akinek súlyosan nélkülöznie kell.  

Ezek mind máshol is előforduló problémák. Az alkotmányos monarchiának van azonban egy még sötétebb árnyoldala, és A boldogság ügynökének alkotói ezt is be tudják mutatni Amber Gurungon keresztül. Gurung nepáli származású, és noha már Bhutánban született, a 90-es években történt etnikai tisztogatások következtében családjától elvették a bhutáni állampolgárságot, így a férfi nem tudja elhagyni az országot, és alsóbbrendű személynek számít a saját szülőföldjén. A Bhutánban élő nepáli kisebbség bő harminc évvel ezelőtt az ország „egy nemzet, egy nép” politikája miatt került tragikus helyzetbe: Bhutánban nem tűrték meg a nepáli gyökerekkel bíró nemzetiségieket. Sokukat erőszakkal kitoloncolták az országból és egyéb súlyos emberi jogi bűnöket követtek el ellenük. Amber Gurung ennek a következményeit nyögi a mai napig, és van abban egy óriási cinizmus, hogy éppen az az ember nem tud boldogulni Bhutánban, aki mások boldogságának hivatásos adminisztrátora. 

Mindennek dacára a BNB-index összeállításánál számító szempontok és eredmények akkor is tanulságosak lehetnek, ha a számok leplezik a múlt és jelen visszásságait. Mert mitől is leszünk boldogok? Ez a kérdés nagyjából azóta foglalkoztathatja az emberiséget, amióta az az „élet értelmét” keresi (és tulajdonképpen a két kérdés egy és ugyanaz). A bhutáni felmérésében viszont meglepően jó helyen tapogatóznak a biztosok. Bhutánban az emberek elégedettsége ugyanis nemcsak azon múlik, hogy van-e autójuk, pénzük, szerelmi életük, de ugyanennyit nyom a latban a „karmatudatosságuk”, a mentális jóllétük, vagy épp az, hogy megbízhatónak találják-e a szomszédjukat. Mindenképp elgondolkodtató, hogy látszólag mennyire kevés kell valójában ahhoz, hogy békében tudjunk lenni önmagunkkal és a környezetünkkel.  

Azt kétségkívül a nyugati társadalmakban is jó lenne átvenni a bhutániaktól, hogy a gyász szabad megélése igenis okozhat idővel örömöt, ahogy az is, ha mindössze egyetlen darab tehene van az embernek, de az tejet ad. Hogy nem kell javakat felhalmozni a boldogsághoz, mert az elégséges pontosan azt jelenti, hogy addig a mértékig van valamiből valamink, ameddig az szükséges.  

És ahogy Amber Gurung példáján keresztül ki fog derülni a film végére, boldognak lenni nem egy állapot, hanem egy folyton változó, ingadozó, állandó keresést igénylő folyamat. Az elviselhetetlennek tűnő fájdalom mellett is meg kell tanulni boldognak lenni – vonják le egy ponton a konzekvenciát –, vagyis a boldogságnak nincs négy kereke meg 4K képernyője, hanem egy olyan dolog, amit gyakorolni kell, kisilabizálni a működését, erőfeszítéseket tenni érte. Nem is keveset. És ezt a bhutániak nagyon jól tudják.