Mit keres az abortusz az alkotmányban?   

Mon corps, mon choix

– azaz az én testem, az én választásom. Ez a felirat világított Párizs jelképén, az Eiffel-tornyon, miután a versailles-i kastélyban nagy többséggel, 780 igennel 72 nem ellenében a francia képviselők és szenátorok megszavazták a kormány törvényjavaslatát, amelynek értelmében alkotmányba foglalták az abortuszhoz való jog védelmét.  

Franciaország csak 1975-ben legalizálta a terhességmegszakítást, most azonban a világon az első ország lett, amely az abortuszhoz való jogot alkotmányosan védi.  

Az eufóriaszerű ünneplést nem feltétlenül indokolta az a tény, hogy Franciaországban egyébként is magas, több mint 80 százalékos az abortuszhoz való jog támogatottsága, több francia képviselő éppen ezért feleslegesnek is ítélte, hogy külön az alkotmányban is helyet kapjon, hiszen már eleve törvényes, és nem is látszik, hogy közvetlen veszély fenyegetné ezt a jogot.  

Hogy a francia törvényhozók miért tartották mégis fontosnak, hogy ez megtörténjen, ahhoz elég volt körbenézniük a világban. Az amerikai legfelsőbb bíróság 2022-ben az ország történetében először elvett az Egyesült Államok állampolgáraitól egy ötven éve fennálló alkotmányos jogot, amikor úgy döntött, hogy felülírja azt a döntést, amely szövetségi szinten legalizálta a terhességmegszakítást.

Két évvel korábban a lengyel nacionalista kormány szigorított az abortuszhoz való hozzáférésen, de bekerült a világ hírei közé az a magyarországi fejlemény is, amely szerint terhességmegszakítás előtt kötelezővé tették a magzat szívhangjának a meghallgatását. Ahogy az egyik nőjogi csoport képviselője, Laura Slimani fogalmazott: az abortuszhoz való jog visszaszorult az Egyesült Államokban, és semmi okuk nincs azt gondolni, hogy Franciaország nincs kitéve ennek a kockázatnak.   

Sokan francia törvényhozó ezért egyértelművé is tette: a szavazás üzenet és támogatás a máshol élő nőknek is. Ahogy Laurence Rossignol szocialista szenátor fogalmazott: azokért is kampányoltak, „akik ellenállnak Trumpnak, Bolsonarónak, Orbánnak, Mileinek, Putyinnak, Giorgia Meloninak”.  

Gabriel Attal miniszterelnök a francia szavazás fontosságát hangsúlyozva is hivatkozott az abortuszjogok szűkítésére az Egyesült Államokban, Lengyelországban és Magyarországon. „Egy generáció, egy év, egy hét kell ahhoz, hogy a dolgok drasztikusan megváltozzanak” – mondta a nyitóbeszédében, megemlítve az amerikai nőket, akiknek harcolniuk kell az abortuszjogokért, és a magyarokat és a lengyeleket, akik számára az abortusz már nem bebetonozott szabadságjog.  

Emmanuel Macron azonban mindenekelőtt azt szerette volna bebiztosítani, hogy az abortuszhoz való jog visszafordíthatatlan legyen. És persze az is szempont volt számára, hogy ezzel politikai pluszpontokat szerezhetett az erősödő szélsőjobboldal kárára. Hivatalosan a szélsőjobboldali Nemzeti Tömörülés támogatja a terhesség megszakításához való jogot, de az abortusz továbbra is megosztó témának számít a pártban, amit jól mutat, hogy a 88 képviselőjük közül 31-en az alkotmánymódosítás ellen szavaztak vagy tartózkodtak.  

A parlament egyetlen nagyobb politikai pártja sem kérdőjelezi meg az abortusz erkölcsösségét, bár egyes konzervatív politikusok szerint nem volt szükség az alkotmány módosítására. Ezt a nézetet képviselte Marine Le Pen is, aki végül mégis megszavazta a javaslat elfogadását.

Franciaországban 1920-ban fogadták el azt a törvényt, amely kriminalizálta az abortuszt és a fogamzásgátlást, mindkettőt az élet elleni gyalázatnak és az erkölcs megsértésének tekintették. A második világháború alatt, a Vichy-kormány idején az abortusz államellenes bűncselekménynek számított, amelyet halálbüntetéssel büntethettek. Az ötvenes években azonban számos európai országban egyre több mozgalom követelte az ingyenes és legális abortuszhoz való hozzáférést, és az abortusz tabuja Franciaországban is kezdett megtörni, az érdemi változásra azonban még évtizedeket kellett várni.

A fogamzásgátló tabletta megjelenésével Franciaországban is beindult a közéleti vita arról, hogy a nők ellenőrzést gyakorolhatnak-e a saját termékenységük felett, és dönthetnek-e arról, hogy legyen-e gyerekük vagy sem. Elkezdtek vitatkozni a szexuális aktus és a gyereknemzés szétválasztásáról is. A fogamzásgátlást végül 1967-ben legalizálták.

A hetvenes években az abortusz franciaországi legalizálásának nem más volt a szószólója, mint a nőjogi legendaként számon tartott Simone Veil egészségügyi miniszter. A legalizálás körüli vitát számos tüntetés kísérte az akkor még nagyrészt konzervatív, katolikus Franciaországban, sőt Veilt személyesen is támadták.

Franciaországban az abortusz-ellátást fedezi a nemzeti egészségbiztosítás. Ahogy ugyanakkor a Le Monde megjegyzi, a nagy nyomás alatt álló francia egészségügyben nem is az abortuszhoz való jog, hanem a hozzáférés jelenti a problémát. Az ország egyes részein a tájékoztatás, a szakemberek és az erre a célra fenntartott ágyak hiánya miatt a nők évről évre kifutnak az időből, és bár már bábáknak is engedélyezik például a műtéti abortuszok elvégzését, de ezek az intézkedések sem elegendőek. így az az alkotmányba emelés jelképességén túl még mindig ott van a küzdelem, hogy a nők hatékonyan tudjanak élni ezzel a „garantált szabadságjoggal.”