Nem a fiktív szál a baj a Petőfi-filmmel, hanem hogy az egész úgy, ahogy van, megtévesztő

Sorra jelennek meg a történészi vélemények arról, mi minden problémás az új Petőfi-filmmel, amelyről a HVG nemrég kiderítette, hogy az eddig hitt hatmilliárd forintos büdzsé helyett valójában hétmilliárdot költöttek rá. Egyre inkább úgy tűnik a vélemények alapján, hogy a kutatóknak nem éppen a fiktív cselekményszállal van a legnagyobb bajuk, és még csak nem is attól áll égnek a hajuk igazán, hogy az osztrák lovasok gyalogsági egyenruhában vannak, noha Rákay Philip kreatív producer úgy igyekszik beállítani, mintha a fanyalgók, a kritikusok éppen ezeket kifogásolnák. Ehelyett inkább az a gond, hogy olyan erős csúsztatásokat tartalmaz a Most vagy soha! a reformkorral és március tizenötödikével kapcsolatban, hogy az sok szempontból igen távol helyezi a valóságtól a filmet. Vagyis az, aki a forradalomról szeretne hiteles képet kapni a film nyomán, nem jó helyen keresgél. A részletekről Gyimesi Emesével, Szendrey Júlia ismert kutatójával, a Bölcsészettudományi Kutatóközpont Történettudományi Intézetének munkatárásával beszélgettünk.

hvg.hu: Úgy tudom, többször is látta a Most vagy soha! című filmet. Egyszer történészszemmel, egyszer pedig megpróbálta laikus szemmel nézni. Az átlagnéző székébe helyezkedve, milyennek találta?

Gyimesi Emese: Kétségtelen, hogy ebben a formában nagyságrendekkel élvezhetőbb volt, mint történészszemmel, bár dramaturgiai szempontból így is sok kérdés felmerült bennem [ezekről bővebben a kritikánkban olvashat – a szerk.]. A film legszerethetőbb pillanatait azok a jelenetek okozzák, amelyek nem akarnak sem patetikusak, sem erőltetetten akciódúsak lenni, hanem azt érzékeltetik, milyen lehetett átélni az eseményeket a tömegben úgy, hogy még nem lehetett tudni, milyen kultikus tisztelet fogja később övezni március 15-ét. Kár, hogy nincs túl sok ilyen momentum. Kivételes lehetőséget jelentett a reformkori város megjelenítése is, hiszen például korábban nem láthattuk filmen azt a hajóhidat, amelyen átvonult a tömeg Pestről Budára. Ennek köszönhetően a film látványos, képes hatni a nézőre, viszont épp emiatt van komoly tétje annak, hogy milyen képet közvetít a korszakról. Egy olyan filmnek, amelynek kimondott célja, hogy a nemzeti identitásra hasson, kiemelten kellene figyelnie arra, hogy milyen önképet mutat. Hiszen ahogyan az egyéni önismeret során, úgy a nemzeti önismeretben is fontos lenne, hogy hiteles legyen ez az önkép.

hvg.hu: Akkor térjünk is rá a film valószerűségére. Élénk vita zajlik az alkotók, különösen a film kreatív producere, Rákay Philip és a történészek között arról, hogy mennyire kell a Most vagy soha! történelmileg hiteltelen részein fennakadni. Ön mit talál a leginkább problémásnak ebből a szempontból?

Gy. E.: Úgy látom, hogy a jelenlegi diskurzus a Most vagy soha! körül egy jó lehetőség arra, hogy elgondolkozzunk: mi a fő kritériuma egy történelmi filmnek, mit várunk el tőle. Fontos lenne, hogy ez a vita végre túlmutasson az olyan sematikus érveken, mint például az, hogy „ez nem egy dokumentumfilm, nem egy doktori értekezés”, mert nyilvánvalóan senki nem ezt kéri számon. Súlyos tévútnak tartanám, ha megragadna a Petőfi-film kapcsán kialakult közbeszéd ott, hogy vannak „a kreatív filmesek” meg a „szürke történészek”, és az utóbbiak nem tudják elfogadni a fiktív szálakat. Ugyanis nem erről van szó.

Egyáltalán nem a fiktív karakterekkel van a probléma.

[Rákay Philip egy Facebook-posztjában azzal üzent a „történelmi hűség miatt okoskodóknak”, hogy a Gladiátorban vagy a Titanicban is van egy erős a fiktív szál, hiszen kitalált karakterek a főszereplők – a szerk.]

Óriási különbség van aközött, hogy egy film fiktív karaktereken keresztül világít meg egy valós történelmi jelenséget vagy pedig létező személyeken, ikonikus történelmi szereplőkön keresztül fest hiteltelen képet az ábrázolt korszakról. A Titanicban nagyon jó, hogy nem a leghíresebb utasokra épít, ők csak mellékszereplőkként vannak jelen, és jól érzékelteti, milyen volt átélni ezt az eseményt például egy fedélközi utasnak. Én kifejezetten tiszteletre méltónak tartom azt a filmes megoldást, amikor valaki nem híres történelmi személyek ismertségét akarja kiaknázni, hanem fiktív szereplőkön keresztül mond valami érvényeset az adott korról. Ehhez képest a Most vagy soha! több lényeges ponton is elcsúszik.

Petőfi forradalmi naplójában egyértelműen leírta, hogy legfontosabb céljának a sajtószabadság kivívását tekinti. A valósággal ellentétben a filmbeli forradalmárok elsősorban azért küzdenek, hogy a gyerekeik már magyarul beszélhessenek. Ennek teljes történelmi hiteltelenségét már több kritika jelezte, hiszen ez a probléma 1848-ra meghaladott volt, a közéletben a magyar nyelv érvényesült, az 1844-es nyelvtörvény pedig egyértelműen rögzítette, hogy a hivatalos államnyelv és egyben a közoktatás nyelve is a magyar.

[Ezt kritikájában megjegyzi Hermann Róbert és Fónagy Zoltán történész is, illetve a hvg.hu történész-újságírója, Lenthár Balázs is, aki arról ír, hogy miért nevezhető kurzusfilmnek a Most vagy soha! – a szerk.]

Ez a tévedés azáltal válik súlyos problémává, hogy dramaturgiai szempontból is kulcsmozzanatok kötődnek hozzá a filmben. Ha csak egyszer-kétszer bukkanna fel a cselekmény hátterében a nyelvkérdés, akkor nem okozna ekkora gondot, de a filmben még a forradalom győzelmét is az szimbolizálja, hogy a nap végén átfestik a német nyelvű utcanévtáblákat magyarra. Eközben semmi nem érzékelteti a nézőkkel, hogy a korabeli Pest-Buda lakosságának jelentős részét német ajkú polgárság alkotja.

A film szereplőinek németnyelv-fóbiája néha egészen komikus méreteket ölt, a német egyszerűen az elnyomás nyelveként jelenik meg, holott a valóságban nagyon fontos közvetítőnyelvet jelentett a forradalom résztvevői számára is.

hvg.hu: Lehet, hogy kicsit erős a szóhasználat, de akkor ez lényegében történelemhamisítás, hiszen a Most vagy soha! teljesen mást állít a forradalom napjáról meg az akkori közhangulatról, mint amilyen az valójában volt.

Gy.E.: Szerintem sokféle releváns történelemértelmezésnek van létjogosultsága a reformkorral kapcsolatban is, de fontos, hogy ezek ne tévképzetekre épüljenek. A Most vagy soha!  nemcsak március 15-e napjával, hanem az egész korszakkal kapcsolatban megtévesztő képet sugall. Eleve úgy kezdődik, hogy március 14-én este az utcán ütik-verik a pesti polgárokat, holott a reformkort közel sem ilyen típusú politikai légkör jellemezte.

A film öndefiníciója is megtévesztő: „ahogy történt és ahogy történhetett volna”. Fontos lenne tisztázni: hol és mikor történhetett volna? Az 1840-es évek Pest-Budáján, annak a korszaknak a keretei között, vagy egy fantáziavilágban? Nyilvánvalóan az utóbbi, ugyanis a film számos eleme elképzelhetetlen lett volna a korabeli társadalmi viszonyok között. Itt ütközik ki az, miért lenne igazán fontos, hogy szorosabban működjenek együtt a filmesek és a történészek, ugyanis az „ahogyan történhetett volna” szálhoz is mélyen kell ismerni a korszakot. Nemcsak a „mit ettek, hogyan öltözködtek” típusú kérdésekhez szükséges történeti tudás, hanem annak megfogalmazásához is, hogy milyen alapproblémát érdemes egy történelmi film középpontjába állítani. 

hvg.hu: Petőfiről sok mozgóképes alkotás készült már. Ön talál olyat a korábbi felhozatalból, amit szakmai szemmel nézve is jónak gondol?  

Gy.E.: Az 1977-ben készült Petőfi című, hatrészes sorozatot, amit Horváth Ádám rendezett. Józsa Imre alakította a költőt, Molnár Piroska az édesanyját, Tordy Géza Vörösmarty Mihályt, Kovács Nóra Szendrey Júliát, Udvaros Dorottya Prielle Kornéliát. Azt tapasztalom, hogy megdöbbentően kevesen ismerik, egyáltalán nem utaltak rá a Most vagy soha! készítői sem, pedig egy nagyívű és fontos alkotásról van szó, amit nem érdemes elfelejteni. Petőfi életét egészen a születésétől a segesvári csatáig bemutatja, olyan történelmi hitelességgel, hogy aki figyelmesen nézi, nagyon alaposan megismeri a korszakot. A kortársak is hangsúlyosan megjelennek benne, ahogy a reformkori közbeszéd fontos témái is. Egy jelenetet emelnék ki belőle, mert érdekes párhuzam lehet a mostani filmmel. Van egy olyan epizód, amelyben Márkus László besúgóként a Pilvaxban megpróbál a pincértől információt szerezni a fiatalokról, különösen Petőfiről, de kudarcot vall. A valóságban is ugyanígy volt: a besúgóknak soha nem sikerült beépülniük a Pilvax belső köreibe.

hvg.hu: Ha lett volna beleszólása a forgatókönyvbe, akkor ön mire fókuszált volna? Mit lenne igazán fontos megragadni és átadni a mai nézőknek Petőfivel és a márciusi forradalommal kapcsolatban?

Gy.E.: Például Petőfi és Szendrey Júlia szerelméről azért lehetne nagyon jó filmet vagy sorozatot csinálni, mert ennek a korszaknak a fő problémái és látványos változásai benne vannak a kapcsolatuk alakulásának a hátterében és a döntéseik bátorságában. Fontosnak tartom mindkettejükben és a márciusi ifjakban is, hogy ők a rendi társadalom utolsó éveiben feszegették a határokat, és hangsúlyozottan polgári átalakulást akartak. Kardinális kérdés volt számukra, hogy egy olyan világban éljenek, ahol az egyént már nem a születése határozza meg, és nem csupán egy láncszem a társadalomban, hanem képes formálni a saját sorsát.

hvg.hu: Beszéljünk végül arról, ami az ön kutatási területe is. Mit szól a női karakterek ábrázolásához a filmben?

Gy.E.: Kezdem Szendrey Júliával, aki egy hihetetlenül vagány akcióhősnő a filmben. Soha nem gondoltam volna, hogy az eddig is meglehetősen sokrétű imázsa egyszer még egy ilyen színnel is bővülni fog. Önmagában ezt nem látom nagy problémának, mivel a nézők talán itt érzik a leginkább a film totálisan fiktív jellegét. Nem hiszem, hogy ezt bárki komolyan veszi. Más kérdés, hogy mennyire jó ötlet akciófilmet rendezni egy olyan forradalomból, amelynek a specialitása éppen az erőszakmentessége volt, és a résztvevői is büszkék voltak a vértelenségére. A film világa és a történelmi valóság között feszülő ellentét ezen a ponton is kirívó, hiszen a márciusi ifjak bölcsészfiúk, jogászfiúk voltak, forradalmi jelentőségük éppen nem a verekedésben állt, hanem abban, hogy a megfelelő pillanatban helyes célt tudtak adni a lelkesült tömeg lendületének.

A nőkép szempontjából a fő probléma inkább azzal a szállal van, amit a film készítői feltehetően hitelesnek szántak. Például ahogyan azt ábrázolják, hogy mit csinált Szendrey Júlia március 14-én este, a forradalom előtt.

Egyáltalán nem érzékeltetik, mennyire aktívan bevonódott a forradalom szellemi előkészítésébe.

Pedig Petőfi forradalmi naplójából tudható, hogy március 15. előtt majdnem az egész éjszakát ébren töltötte a feleségével, és ketten arról tanácskoztak, hogy mit kell tenni másnap. Hiszen meg kellett változtatni az eredeti terveiket, mindent újra kellett gondolni, miután világossá vált, hogy nem várhatják meg a március 19-re tervezett reformlakoma időpontját, amelyre készülve Petőfi már március 13-án megírta a Nemzeti Dalt. A filmben Petőfi a bécsi forradalom kitörésének tudatában írja meg a verset március 14-e éjszakáján, miközben Szendrey Júlia aludni próbál. A valóságban együtt voltak a vers születésének időpontjában: Petőfi leírta, hogy a felesége mellette volt, és közben „nemzeti fejkötőt varrt magának.” A film Szendrey Júliája akcióhősnőként a férje életét védi, de a nemzeti ügyhöz való hozzáállásáról nem sok minden derül ki,

feleségként pedig csendesen és magányosan háttérbe húzódik, nem vesz részt aktívan a márciusi ifjak beszélgetéseiben.

Híresen szellemdús vitakészségéről sok forrás tanúskodik, de ennek a filmben a nyomát sem lehet érezni. Mindez egyértelműen a forgatókönyv problémája. Mosolygó Sárában, a Petőfi feleségét alakító színésznőben benne van a lehetőség, benne van az az érzékenység és dacosság, ami Szendrey Júliát jellemezte.

hvg.hu: A többi honleányt mennyire ábrázolja hűen a film?

Gy.E.: Számomra teljesen érthetetlen, hogy Szilágyi Lillából, Bulyovszky Gyula későbbi feleségéből miként lett egy olyan lány a filmben, akiről nem derül ki semmi egyéb, csak az, hogy virágokat osztogat. Egyetlen szó sem esik arról, hogy ő a korszak egyik legizgalmasabb színésznője, aki az események idején mindössze 15 éves, de már a Nemzeti Színház tagja. Holott a saját írásai alapján tudjuk, hogy épp egy színházi próbáról kilépve sodródott bele a forradalmi eseményekbe, amelyek során felismerte azt a fiút, aki már régen tetszett neki: Bulyovszky Gyulát. Szilágyi Lilla más színésznőkkel együtt kokárdákat is varrt, emiatt is abszurd az a jelenet, amikor megkérdezi Petőfitől, hogy van-e több kokárda azon kívül, amit a költő visel, és aki erre azt feleli, hogy nincs.

Jó, hogy Teleki Blanka tanítványai röviden megjelennek a filmben, akik átadják a saját követeléseiket, de a jelenet lényege itt inkább az, hogy rebegtethessék a szempilláikat Vasvári Pálra, mintha a lányok csak fiúkat nézegetni mentek volna ki az utcára. Nem derül ki, hogy valójában női választójogot követeltek és azt, hogy lányok is járhassanak egyetemre. A forgatókönyvírók helyében sokkal inkább előtérbe hoztam volna, hogy a nők miként vettek részt a forradalom szellemi megvalósulásában és mennyire fontos volt ebben a korszakban a honleányi szerep.