Örökké mozdulatlan

Gyakran gondol a halálra, Mongo bácsi?

Az öreg értetlenül pislogott az előtte álló fiatalemberre. Negyvenéves lehetett, jól öltözött, frissen borotvált. Cipője tiszta, fényesen ragyogott, körmei ápoltak, bőre ruganyos. Egy vénembertől nem illik olyat kérdezni, hogy gondol-e a halálra.

Minden egyes nap, felelte. De nem azért, mert annyira vágynám az elmúlást. A helyzet az, hogy jobban félek attól, ami odaát vár. És most nem a drága Mártámra gondolok, és nem is az ítészek haragjára. Éltem, ahogyan éltem. A halál ezen nem változtat. Ami azonban mégis aggaszt, félelemmel tölti el lelkemet: az a csönd. Az üresség. Az, hogy odaát nem vár rám semmi és senki. Se Márta, sem az életem bírái. Behunyom a szemem, tüdőmből elillan a pára, ereimben a vér megdermed. És ennyi. Nem történik semmi. Vagyis, fiam, persze, hogy gondolok a halálra. Gyerekkorom óta. Még akkor is, ha a beláthatatlan évek hosszúsága az embert hajlamossá teszi arra, hogy azt higgye, az élet maga az örökkévalóság.

Az öreg lupét csippentett szeme elé, azzal vizsgálta az előtte lévő, hátlapjától megszabadított óramű szerkezetét. Csak egy fogaskerék, mondta, ez tört el. Mindjárt kicseréljük. Felvett egy nyúlánk csipeszt, egy dobozkában matatott, s miközben fogaskereket cserélt, az asztallapnak beszélt.

Éppen ezért, ha boldog vagy, éld át minden rezdülését, az élményt tárold el sejtjeid mélyén, mert ha utolérnek a szomorúbb napok, nagyobb szükséged lesz rá, mint azt gondolnád.

Mongo jó ember volt. Becsületes, adófizető iparos. Nappal apró fogaskerekekkel bíbelődött, álmában karcsú másodpercmutatókkal kergetőzött. Megjavított bármilyen ketyegőt, analógot, digitálist, nem volt óra, amelyik kifogott volna rajta. Egyszer egy napórához is kihívták, mert letört az árnyékvetője. Szobrász kellene ide, magyarázta fejcsóválva, mégis elvállalta. Fénykép is készült róla a daru kosarában: sötétbarna zakóban áll, vállig érő, szőke hajába belekap a szél, kezével a kosár korlátját markolja, és olyan áhítattal néz a kőből faragott napórára a templomtorony falán, mintha magához az Úr színe elé emelnék magasba.

Szép napot, vekkermester! Az ajtóban a postás állt. Arca mosolygós cipó forma volt, mélyen ülő, mandulavágású szemekkel. Le sem tagadhatta ázsiai származását. Az asztalra tett egy csomagot. Alig volt nagyobb egy bonbonos doboznál. Bélyegek sorakoztak rajta, pecsétek, postai ákombákomok.

Erre várt, ugye?

Az öreg kést keresett, vékony pengéjűt. Sebészi óvatossággal bontotta a csomagot.

Mi ez, Mongo bácsi?

Személyes, tudja...

Oh... A postást kézfejét tördelte, mintha rácsaptak volna. Zavarban volt. Fülei szinte lángoltak. Mongo megsajnálta. Megnézném a karóráját, ha megengedi. Úgy látom, késik.

A postás lecsatolta a karjáról. Mongo az asztalra terített egy vastag filcdarabot, arra tette a ketyegőt. Hátlapját lepattintotta, majd a feltárulkozó szerkezetet a füléhez emelte. A fogaskerekek alig hallhatóan fordultak egymáson. Előrelendültek, hátra, megint előre, újra hátra. Kattantak a tárcsák, pattant a rugó lemeze. Mongo az órát a filcre tette. Szeme elé csippentette a lupét, majd egy vékony tűvel egyetlen, határozott mozdulattal a fogaskerekek közé szúrt.

Meg is vagyunk.

Ennyi csak?

Mongo visszapattintotta az óra hátlapját. Üvegét megtörölte ronggyal, beállította a pontos időt. Régi szerkezet, de a rugója kibír még három évet. Talán. Akkor hozza vissza, és teszünk bele egy erősebb szívet.

Mennyivel tartozom?

Majd három év múlva, felelte Mongo, és megvárta, amíg a postás távozik. Ekkor a dobozt maga elé húzta. A mélyére nyúlt, és egy gondosan becsomagolt zsebórát vett ki belőle. Végre hazatért, sóhajtotta. Úgy nézte megfakult számlapját, mintha csodát látna. Az apja óráját tartotta kezében. Az öreg öt hónapja halt meg, valahol a világ végén, egy isten háta mögött faluban. Ott érezte magát otthon. Őket, Mongót és anyját ötven éve elhagyta. Azt mondta, mellettük csak elfogyna, érzi, szivárog belőle az életerő. Mongo azt tervezte, egyszer majd az apja után megy, ám miután levelei rendre vissza a feladónak jelzéssel, bontatlanul érkeztek postafordultával, el sem indult. A temetést is kihagyta, a hagyatéki tárgyalásra invitáló levélre pedig csak annyit válaszolt, hogy csupán egyetlen dolgot kérne, semmi mást. Az apja zsebóráját.

Vonatra szállt. A városba csak dolgozni járt. Amikor megérkezett a falu állomására, leült a padra. Behunyta szemét. Úgy látta maga előtt az életét, akár egy filmet. Mindenre apró részletre emlékezett. Az önmagukba roskadt, hajlott gerincű házakra, a falakon futó repedésre, a mészkőzúzalékos utcákra, megdőlt kerítésekre, előttük lócák. Ott volt az ég felé nyúló templom buzogányos tornya, a pereméről rebbeni készülő galamb kitárt szárnya. És az erdő a domboldalon, fákon billegő levelek. Mindent fel tudott idézi arról a napról, amikor az apja elment: a hangokat, a szél illatát, az autó nyomában szálló porfelhő színét, a kocsma elé gyűlő emberek zsivaját. Egyvalamit azonban képtelen volt felidézni a múltból: önmagát. Akármerre nézett, kutakodott elméje mélyén, nem találta önmagát. Mintha ott sem lett volna. Eltűnt a képről.

Görnyedt háttal ült a peron padján. Arcát tenyerébe temette. Könnyek nélkül zokogott. Úgy rázkódott széles válla, mintha még mindig azon a vonaton utazna, ami idáig hozta. A mozdony azonban eltűnt a dombok között, a szerelvények kényszerűen kocogtak utána. Takkatatt. Takkatatt. Halkuló, monoton takkatatt. Aztán csönd borult a tájra.

A bakter lekapcsolt minden lámpát. A jegypénztár ablakán zárva feliratra fordította a táblát. Holnap estig nem érkezik szerelvény. Futó pillantást vetett a padon ülő Mongóra, majd megvonta a vállát, mi dolga neki mások bánatával. Jobb bokánál facsipesszel összefogta nadrágszárát, biciklire ült, és széles terpeszben pedálozva elkerekezett. Két napja küldték a faluba, hogy előkészítse a szárnyvonal bezárását, és úgy gondolta, az italmérés a legjobb terep arra, hogy megértesse az emberekkel, semmiféle hátrány nem éri őket, ha a jövő héttől busszal járnak.

Beesteledett, mire Mongo erőt vett magán. Megdörzsölte tarkóját. Feltápászkodott. Csomagját előhalászta a pad alól. Oldalzsebében egy könyv volt, vékonyka, régi kiadás; oldalait fakó sárgára színezte az idő. Bele sem lapozott. A címére sem emlékezett. A városban vette egy utcai árustól. Éppen elfért a zsák zsebében. Gondolta, elolvassa majd, de már évek óta úgy érezte, hogy nincsen idő semmire. Sem utazásra, sem érkezésre; nincsen idő evésre-ivásra, beszélgetéshez. Az emlékezés elveszi az embertől az időt. Az órák egyetlen percbe sűrűsödnek, az évek kismutatóként pörögnek a számlapon.

Maga mögött hagyta az állomást. Sötét tömbje beleolvadt az éjszakába. Ha bezár, téglánként hordják szét az emberek, gondolta, és megpróbálta felidézni, hányszor ült gyerekként a peron padján vonatra várva. Csak a mozdonyt akarta látni, az érkező idegeneket, a legtöbbször azonban csak dohányzó, az italtól dülöngélő falubeliek támolyogtak a peronon, akiket pillanatok alatt elnyelt az este.

Zsákját a földre dobta. Karját szélesre tárta, mintha meg akarná ölelni a világot. Pedig legszívesebben darabokra tépte volna. Csillagfüggönyöstül. Tépte volna, amíg olyan apró darabokra szakad minden, hogy nem lesz ember, aki újra összerakja. Amikor már soha nem kerülnek a helyükre az egymáshoz illő darabok. Amikor már csak az lesz a fontos, hogy valami új szülessen. Valami más. Olyan világ, amelyben nem tűnik el senki és semmi; ahol az idő folyton ketyegő és örökké mozdulatlan.

A szerző az Index főszerkesztő-helyettese, a kultúra rovat vezetője, Zsoldos Péter-díjas író.

(Borítókép: A kép illusztráció. Fotó:  Ian Waldie / Getty Images)