„Régen ezt nálunk nem úgy hívták, hogy fenntarthatóság, hanem, hogy józan paraszti ész”

Márciusban kapott nyilvánosságot, hogy egy francia törvénytervezet szerint a jövőben pénzbüntetéssel sújtanák a fast fashion-termékek gyártóit. Az javaslat már átment az alsóházon, de ahhoz, hogy törvény legyen belőle, a szenátusnak is el kell fogadnia. Ha ez megtörténik, Franciaország lesz az első, ahol ilyen módon szankcionálnák a fast fashion-iparág terjeszkedését.

A legfontosabb intézkedések egyike az lenne, hogy a vállalatoknak környezetvédelmi díjat kellene fizetniük (először öt, majd 2030-ra tíz eurót ruhadarabonként), és nem is reklámozhatnának, emellett tájékoztatniuk kell a vásárlókat, hogy a termékeik milyen hatással vannak a környezetre. A tervezetet jegyző párt, az Emmanuel Macronnal szövetséges Horizons elsősorban környezetvédelmi okokra hivatkozik, de nyilvánvalóan annak sem örülnek, hogy más európai piacokhoz hasonlóan a franciát is elöntötték az olcsó, jellemzően Kínából érkező importtermékek, több hazai márka csődjét okozva.

De vajon lehet-e a fenntarthatóság eszméje és a gazdasági fejlődés között hitelesen lavírozni? Hogyan hozhatják be a gyártók a büntetéssel járó pénzkiesést? Mekkora a realitása annak, hogy Magyarországon is elindul hasonló kezdeményezés? Erről beszélgettünk Csalár Bence divatszakértővel, aki helyesli a francia példát, bár szerinte évek óta azzal érvel mindenki a fenntartható divat mellett, hogy kihangsúlyozza a helyi termékek és piaci szereplők védelmének fontosságát. „Előremutató a szándék, hogy definiálni akarják a fast fashion fogalmát jogi szinten is, mindemellett ha definiáljuk azt is, mi a fenntarthatóság, akkor jobban feltűnik, ami nem tartozik oda.”

Habár a Guardian cikkében is arra hivatkoznak, hogy a textilipar a legszennyezőbb iparág – mivel az üvegházhatású gázok kibocsátásának tíz százalékáért felelős, és jelentősen szennyezi a vizet –, ez szerinte attól is függ, milyen mérőszámokat nézünk, hiszen az autógyártás és a mezőgazdaság is hasonlóan romboló hatású. Emellett úgy látja, hogy inkább gazdasági érdek, mintsem a tényleges fenntartható szemlélet meghonosítása a valós szándék a törvény mögött.

Nem a vásárlásról, a túlfogyasztásról akarják leszoktatni az embereket, hanem átvinni a fókuszt a helyi termékekre. Ez abból a szempontból jó, hogy kisebb karbonlábnyommal rendelkeznek

– mondja, hozzátéve, hogy újabb termékek gyártása helyett abból is lehetne dolgozni, ami már eleve le van gyártva, tehát a használtruha-piac fellendítése is lehetne egy járható út.

A belengetett környezetvédelmi adóval főleg az ázsiai régióból érkező termékeket büntetnék, az ebből származó bevétellel a helyi ipart, a fenntartható gyártókat támogatnák a versenyben. Csalár Bence szerint olyan, mintha a döntéshozók két végletben gondolkodnának: vagy a helyi tervezők termékei, vagy a feláras, ázsiai beszállítású ruhák. Az ugyanakkor nem része a tervezetnek, hogy tájékoztassák a fogyasztót arról, milyen munkakörülmények között készülnek a termékek, az etikus gyártás mintha nem lenne tényező. „Ezért is gondolom, hogy itt nem feltétlenül a fenntarthatóság a cél, hanem a lokális ipar óvása, és országon belül tartani bizonyos folyamatokat. Ellenkező esetben az etikus gyártás mint elvárás nem is kéne, hogy kérdés legyen. És sok márka meg is bukna rajta.” Szerinte ilyen például a Temu, amely óriásit megy, pedig néhány hónapja gyerekmunkások alkalmazásával is megvádolták őket.

Franciaország olyan ország – Magyarországgal ellentétben –, ahol a divat szerves része a kultúrának, ezért itt hatványozottan nagy hangsúlyt fektetnek arra, hogy a minősége, a megítélése ne romoljon. „A fast fashion, ultra fast fashion térnyerésével a jó ízlés is visszaszorul, tehát a kezdeményezésnek lehet egy olyan célja is, hogy védjék a divat kulturális értékét. Valljuk be, ez nagyot csorbul, ha már egy benzinkúti szendvics áráért is lehet ruhát venni”, mondja Csalár Bence. Persze attól még, hogy a franciák kényesebbek a divatra, náluk is képesek leszorítani az olcsó importtermékek a vezető francia márkákat. A fogyasztók nincsenek könnyű helyzetben, mindenhol elképesztő árak tapasztalhatók, és valószínűleg nem csak a magyar pénztárcákhoz mérve.

Vajon lenne-e annak realitása, hogy itthon is elinduljon egy hasonló kezdeményezés, ami akár a törvényalkotás szakaszába is eljut? „Biztos, hogy felháborodást váltana ki, sőt az ázsiai piaccal való jó kapcsolat eleve ellehetetlenítené. És azt sem hagyhatjuk figyelmen kívül, hogy

sokan hiába vennének szívesen jobb minőségű, drágább ruhát, ha egyszer nincsenek megfizetve. Nehéz egy ilyet átvinni úgy, hogy az alapbérek sem megfelelőek, és nemcsak egy emelt árú termék megvásárlása jelent problémát, hanem önmagában a ruházkodás. És itt még szó sincs önkifejezésről, csak arról, hogy ne menj meztelenül az utcára.

Annak ellenére, hogy a rendszerváltás előtt Bukarest mellett Budapestre is hivatkoztak a kelet Párizsaként, itthon ma küzdelemmel ér fel elfogadtatni, hogy a divat lehet mélyebb, komplexebb, és nem feltétlenül a legújabb trendeket vagy a múzeumba való művészetet jelenti. „Voltak, vannak is nívós tervezőink, a rendszerváltáskor viszont gyakorlatilag megszűnt a hazai textilipar. 2018 óta a Magyar Divat és Design Ügynökség felől jön egy erős támogatás a területre, de ebben is évtizedes a lemaradásunk a franciákhoz vagy az olaszokhoz képest, ahol már régóta állami pénzekből fejlesztik a divatipart. Bár én bizakodó vagyok.”

Csalár Bence szerint időbe telik még, mire itthon is átmegy a köztudatba, miért jobb, ha csak egyetlen pólót veszünk három áráért, mint ha három olyat vennénk, ami nem tart sokáig. Hozzáteszi: a tárgyainkkal való bánásmód abban gyökerezik, amit a szüleinktől láttunk. „Régen ezt nálunk nem úgy hívták, hogy fenntarthatóság, hanem, hogy józan paraszti ész. Ha veszek egy cipőt, értelemszerűen szeretném minél tovább hordani”, mondja. „Én abban hiszek, hogy minél inkább tudatosítanunk kell, hogy bárki, aki vásárol, része a folyamatnak. Ha szereted a divatot, ha nem, reggel mindenképp hozol egy döntést vele kapcsolatban.”

Ha valóban törvény lesz a javaslatból, várható a következmény, hogy a márkák áttolják a felelősséget a fogyasztókra és a bérvarrodákra – ahol fillérekért, nem méltányos körülmények között gyártják a ruhákat – úgy, hogy az ő terhükre kompenzálják a darabonkénti öteurós felárat, mondja a divatszakértő.

Ha tehát a pénzbüntetés nem is bírhat elrettentő hatással, az talán igen, hogy a szabályozás szerint kötelező lesz feltüntetni, milyen káros hatásai vannak a termékek előállításának. „Hasonlóan, mint a cigarettánál, csak itt nem az egyéni egészség pusztításáról van szó, hanem a bolygóéról”, von párhuzamot Csalár Bence. „Ez jó kezdő lépés lehet, hogy egy kicsit kellemetlen helyzetbe hozzák őket a kellemetlen információk megosztásával.”

Ahogy azonban a láncdohányosokat hidegen hagyja, milyen betegségek horrorfotóival illusztrálják a cigarettásdobozt, úgy fog nehezen mozdulni az, aki fast fashion ruhákon szocializálódott. „Én nagyon hiszek abban, hogy akkor lehet igazán tudatossá válni ebben a kérdésben, ha elkezdünk önismerettel foglalkozni. Ha tudod, hogy milyen értékeid vannak, vagy mi az, ami számodra igazán fontos, akkor kevésbé lehet manipulálni azokkal a pszichológiai hatásokkal, amelyek egy plázában, az üzletek között járkálva érnek. Kezdve a ruhák össze-vissza méretezésétől az állandó akciókon át a próbafülkék világításáig. Inkább arra kell ösztönözni a fogyasztókat, hogy legyen hajlandóságuk az önismeretükben fejlődni.”

A másodkézből való vásárlásban egyszerre van meg az egyediség lehetősége és bizonyos értelemben a minőség garanciája – hiszen ha egy tízéves bőrdzseki még mindig jól néz ki, akkor valószínűleg jó anyagból készült –, bár sokan kifejezetten idegenkednek attól, hogy mások levetett cuccait hordják. „Még ezzel sem lenne baj, csak akkor ne dobják ki vagy passzolják el a következő szezonban az újonnan vett ruhát.

Becsülje meg, a viselésével pedig dolgozza le azt a karbonlábnyomot, amit a legyártása termelt, tehát vegye fel legalább harmincszor.

Ezek után felmerül a kérdés, hogy erőfeszítések ide vagy oda, létezhet-e fast fashion nélküli világ a huszonegyedik században, vagy kiirthatatlanul része már a fogyasztói kultúránknak? „Ha többen edukálnák a fogyasztókat arra, hogy hordjanak másodkézből származó ruhát, akkor igen. De talán csak akkor lenne lehetséges, ha még nem kaptunk volna rá arra a sokszínűségre, amit a fast fashion nyújt. Minden héten új termékek vannak, egy hét múlva pedig már sehol sincs, amit korábban nem vettünk meg, mert megveszi más, elfogy.”

A fogyasztókon, azaz rajtunk ugyanakkor tagadhatatlanul sok múlik, a leggyorsabb, leghatékonyabb változást ők tudják elérni a döntéseikkel: leteszik a voksukat amellett, hogy kevesebbet vásárolnak, körülnéznek a helyi tervezőknél vagy egy turkálóban, meghosszabbítva egy ruha életciklusát, vagy sem. „Hiába hoznak törvényt, ha az kiveri a biztosítékot, fittyet hánynak rá és nem lesz egy hosszú távon is jól működtethető stratégia. A francia törekvés mindenképp precedensértékű, de a megvalósításon sok múlik”, összegezte a divatszakértő.