Szilveszter a Kálváriadombon

Tizenegy órakor a kálvária első stációjánál volt a találkozó. Sötét és ködös volt az éjszaka, a látótávolság aligha lehetett több tíz méternél. Ennek ellenére, amikor a földút egyik oldalán leparkoltak, előttük is állt már néhány személyautó, és még ki sem szállhattak, máris begurult mögéjük egy újabb. De gyalogosan, kettesével, hármasával is szállingóztak a sötétben kivehetetlen ismerősök és ismeretlenek. Az autóreflektorok néhány percre megvilágították a környéket, az első stáció mellett beszélgetve várakozó csoportot is. A férfi kezet rázott a férfiakkal, az asszony körbe köszöngetett.

– Indulunk? – kérdezte, miközben elemlámpája fényénél megnézte az óráját: éppen 11 óra volt.

– Kicsit várunk még, ne hagyjunk itt senkit a sötétben.

Valóban érkeztek még, egész családok is. Legtöbbjük tíz-tizenöt évvel fiatalabb lehetett, mint ők, gyermekeik még kiskamaszok voltak, lelkesen futkostak, ugrándoztak körülöttük. Az övéik már kinőttek az ilyesmiből, már a saját társaságukkal szilvesztereztek.

Az első három stáció a Kálváriadombra vivő út mellett, a mező szélén állt. Az utacska másik oldalán családi házak, nyaralók sorakoztak. A többi állomás már az erdőben, a meredek ösvény mellett bújt meg. Leginkább nagyböjtben szoktak idelátogatni, persze nem éjszaka, hanem napos, szeles szombat vagy vasárnap délutánokon más keresztút-járókkal együtt, vagy a gyerekekkel, szinte kirándulásként. Olyankor a tavaszi hérics sárga csokrai virulnak a dombtető alacsony mészkő sziklái és száraz fűcsomói között, és friss szél csípi pirosra az arcokat. Téli éjszakán még sosem jártak erre, az asszonyban volt is egy kis félsz, hogy elbotlanak majd a gyökerekben, kövekben, mert ilyesmi világosban is könnyen megtörténik az emberfiával.

– Felolvasná a 9. stációt? – szólította meg a csapat vezetője, egy magas fiatalember, akit gyakran láttak gyermekeivel, feleségével együtt a templomban. Elemlámpájával megvilágította az asszony elé tartott, vékony füzetet:

– Ebből fogunk felolvasni. Minden stációt más. Elvállalja a kilencediket? Jézus harmadszor esik el a kereszttel. Az asszony rápillantott a rövid versre:

– Szívesen felolvasom.

– A fiam olvassa a nyolcadikat, ő adja majd át a füzetet. Én világítok mindenkinek.

– Nálam is van zseblámpa – mondta a férfi.

Minden állomásnál meggyújtottak egy mécsest, és odahelyezték a képszekrény párkányára. Pislákoltak mögöttük a már elhagyott stációk mécsei.

A 9. állomás az erdőben, a kanyargós ösvény mellett emelkedett. Átvette a kicsit döcögősen, de hibátlanul felolvasó, tíz év körüli kisfiútól a füzetet, és bevárva a lemaradókat, belekezdett a felolvasásba:

– „Imádunk Téged, Krisztus és áldunk Téged!”

– „Mert Szent Kereszted által megváltottad a világot.”

– „Krisztus harmadszor esik el a kereszttel:

Nem a kereszt nehéz,

és nem az a kín,

hogy vinni kell.

De rám nehezül a rettegés:

amire kezdettől készülök,

elviselem-e majd a szenvedést?

Mindig éreztem közeled,

most mégis gonosz                                                        

magánytól remegek.

Atyám, a végső pillanatban

kinyújtod-e értem a kezedet?”

Egymást támogatva, stációtól stációig haladtak az imbolygó zseblámpa-fénykörökkel megvilágított ösvényen. Nem volt fagyos a föld, de nem sok hiányzott a mínuszhoz, lélegzetük gőzölgött a levegőben. Végül kibukkantak az erdőcskéből. A dombtetőn tiszta és csillagos volt az ég. Kitárult alattuk a lenti, varázslatos panoráma: a házak és utcák fényei narancsszínnel világítottak át a fölöttük hullámzó, vékony ködfelhőn.

– Már ezért is érdemes volt felmászni ide – mondta az asszony. Köves réten át vitt fel az utacska a Kálváriadomb tetején álló három kőkereszthez. Az utolsó imádságokban és énekekben felszabadult jókedv érződött: sikerült baj nélkül megmászniuk a meredeket, elvégezték a keresztutat, és most itt állnak a város száz meg száz, szilveszteri mulatságtól fénylő ablaka fölött.

– Időben vagyunk. Tíz perc múlva éjfél. – A férfiak levették a hátizsákjukat, az asszonyok sürgölődni kezdtek, papírpoharakat osztogattak.

– Éjfélkor koccintani illik! – felelte egyikük a férfi kérdésére.

Még erre is gondoltak! Ők bezzeg nem hoztak magukkal semmi kínálni valót.

– Nem tudtuk elképzelni sem, hogy és mint sikerül majd ez az éjszakai túra.

– Még két perc!

– Már csak egy! – Felsorakoztak a keresztek előtt. Volt, aki a mobilja képernyőjét nézte, de legtöbben a völgyet figyelték.

– Éjfél van! Boldog Újévet! – kiáltott fel az egyik fiatalember, és erős, tiszta hangon énekelni kezdte a Himnuszt. Lelkesen követték a többiek is, bátor, összeszokott ének szállt a magas ég felé, vezette a bizonytalanabb hangokat is.

– Hát persze - jutott az asszony eszébe, miközben zsebkendőjével megtörölte óhatatlanul könnybe lábadt szemét –, a templomi kórus tagjai! A völgy fölött eközben egymás után jelentek meg a színes fénycsokrok, nem sokkal később a fellövésükkel járó sűrű pufogás is megérkezett, a szemben emelkedő dombok megsokszorozták a hangjukat. A gyerekek boldogan kiabáltak, ugráltak, mutogatták a felröppenő és kinyíló piros, kék, zöld tűzijáték-csillagokat. Újévi jókívánságok vidám hangzavara töltötte be a Kálváriadomb tetejét, miközben a hátizsákokból előbújtak a termoszok, és minden papírpohárba gőzölgő boros vagy pálinkás tea került.

– Jövőre mi is hozunk forralt bort – súgta az asszony fülébe a férfi, amikor összeborulva boldog Újévet kívántak egymásnak.

– Hozunk – súgta vissza az asszony. – Jövőre hozunk! – És mint minden szilveszteréjszakán, valahol, legbelül most is megszólalt benne a titkos, szívszorító kérdés: - Vajon lesz-e jövőre? És milyen lesz, ha lesz?

Aztán lenézett a szüntelenül fellobbanó színes fényecskékre, amelyek szétszaggatták a völgyre boruló rózsaszín ködtakarót.

– Ha tudnák odalent, hogy milyen a szilveszter a Kálváriadombon, sutba dobnák a lakkcipőket, elővennék a bakancsokat, és biztos, hogy nem bánnák meg a cserét! – gondolta mosolyogva.

A szerző Kossuth- és József Attila-díjas prózaíró, költő, műfordító.

(Borítókép: Képünk illusztráció! Fotó: David Wall / Getty Images)