Végre egy film, amit fülig érő szájjal néz meg az ember

A Tökéletes napok (Perfect Days) egy ritka merész film napjaink szórakoztatóiparában. A hazai mozikban február 22-én bemutatott japán-német koprodukció egy picit sem megszokott főszereplőt, egy Tokióban élő vécépucolót állít a középpontjába. Ráadásul teszi mindezt mindenféle megalkuvást nem tűrő, már-már transzba ejtően lassú tempóban.

A veterán rendezőnek, a 78 éves Wim Wendersnek nem a saját fejéből pattant ki a Tökéletes napok ötlete, legalábbis nem teljesen. A német állampolgárságú, de amúgy Japánért fanatikusan rajongó filmkészítőt 2022-ben keresték meg, hogy látogasson el a kelet-ázsiai ország fővárosába, és nézzen meg néhány nyilvános vécét. Nem akármilyen mellékhelyiségekről van szó, a Tokyo Toilet művészeti projektről, amelynek részeként 17 gyönyörűen és kreatívan megalkotott slozit álmodtak meg különböző művészek a Sibuja kerületben.

Ennek kapcsán szerették volna, ha Wenders rövid dokufilmeket készít az érdekes jelenségről, ám a direktor végül arra jutott, jobb lenne egy egész estés, fikciós drámában feldolgozni a látottakat. Valahogy így született meg a Tökéletes napok, aprópénzből, alig 16 nap alatt leforgatva, de láthatóan szívvel-lélekkel. A Tökéletes napok a hamarosan megrendezésre kerülő Oscar-gála Nemzetközi filmek kategóriájának egyik jelöltje, és az egyetlen olyan japán film az Oscar történetében eddig, amit nem japán rendező hozott tető alá. Nyilván rettentesen kíváncsiak voltunk is rá, hogy milyen lett.

A film története egy idősödő férfi, Hirajama (Koji Yakusho) körül forog, aki egészen érdekes jelenség. A Tökéletes napok főhőse minden nap hajnalban kel, összehajtja matracát, megnyírja bajszát, és a lakása előtti automatából vett üdítőből kettőt-hármat szürcsöl, majd kiválaszt egy kazettát, és valami oldschool rock, vagy popszámot hallgatva elindul dolgozni, vécét pucolni. Hirajama lehetne megviselt, gyűlölhetné az életét és sorsát, de Koji Yakusho karakteréről már az első jelenetek egyikében egyértelművé válik, hogy ennek az attitűdnek éppen az ellenkezőjét képviseli. Elvégre Hirajama első dolga minden hajnalban, amikor kilép az utcára, hogy felnéz az égre, és nagyot mosolyog. Ugyanezzel a mosollyal az arcán pucolja a vécéket is a 60-as éveit taposó fickó, aki a toalettek minden centijét háromszor is átsikálja. Nem zavarja őt ez a többség által vélhetően alantasnak látott munka, sőt.

Meditatív élmény, ameddig Hirajamával tartunk Tokióban, mert Wim Wenders bizony nem sajnálja a játékidőt arra, hogy bemutassa, a napi rutinban és az egyszerű, mindenfajta feltűnést kerülő életmódban is meg lehet találni a boldogságot. A zárkózott vécépucolónak, akinek az összes megszólalását a filmben két kezünkön simán össze tudjuk számolni, azért nem a munkája az egyetlen hobbija. Bár keveset beszél, Hirajamáról kiderül, hogy műveltebb, mint amilyennek látszik. William Faulknert olvas esténként, szerény otthonában saját könyvtára van, de lelkes fotográfus is egyben, aki bolondul a nyugati popkultúráért, és ínyencként fogyasztja annak legjobb zenéit analógról, nem tudomást véve az olyan lelketlen találmányokról, mint a Spotify vagy a Youtube.

Nincs könnyű dolga, mert Wenders tényleg csak utal arra, hogy valószínűleg Hirajama egy gazdagabb, fényűzőbb életet hagyott hátra, állt kvázi „szerzetesnek” és választotta az egyszerű emberek sorsát. Ugyanakkor az utolsó jelenetben, amikor Yakusho újfent a városba indul dolgozni, a volán mögött ülve érzelmek olyan skáláját mutatja be a kamera előtt, hogy egyik szemünk sírni kezd, a másik nevetni. Feelgood film a Tökéletes napok, amelynek a nagyját teljes zenbe süllyedve, fülig érő mosollyal az arcán néz meg az ember, mégis az az egy-egy jól elhelyezett drámai megszólalás, vagy történés szíven üt bennünket, és egyszersmind ki is facsarja azt.

Most tényleg itt van ez a film, aminek hajszál vékonyságú a forgatókönyve, alig történik benne valami, alig van konfliktus és párbeszéd – és mégis élvezetes, maradandó, és jelentős filmtörténeti pillanatnak érződik? Igen, pedig a művészmoziknak nem is volt könnyű dolguk ezzel az alkotással, amelyet 4:3-ban tűztek vászonra, némiképp azt a gondolatot is a fejünkbe ültetve, hogy mintha kaputelefonnal kísérnénk figyelemmel Hirajamát. Bravúr, hogy a képarány ellenére mégis gyönyörűnek, összművészeti csúcsteljesítménynek, moziban átélt költészetnek látjuk a Tökéletes napokat.

Pedig ennek a filmnek papíron nem szabadna működnie, de Wim Wenders extrém érzékenységet felmutatva képes arra, hogy elérje, a kategóriáján belül legalább annyira drukkoljak én személy szerint ennek a drámának, mint az Érdekvédelmi területnek. Nyilván szüksége van a világnak a megrázó drámákra. Ugyanakkor szükség van a felemelő drámákra is, amelyek felnyitják az ember szemét, hogy az átlagos, hétköznapi életben is van szépség, és bőséggel lehet benne élvezet. Még akkor is, ha vécéket pucol valaki.

9/10

A Tökéletes napok jelenleg is megtekinthető néhány hazai moziban.