Vigyázat, felülről támadnak itthon a városi ragadozók

Néhány hete egy család elhűlten nézte végig Budapesten, amint egy dolmányos varjú röptében ejtett zsákmányul egy galambot, amit szó szerint lefejezett, majd csipegetni kezdett belőle. A szeánszhoz kisvártatva több fajtársa is csatlakozott. „Nincs ebben semmi különös, a dolmányos varjú egy ragadozó madár” – mondta az Index érdeklődésére Orbán Zoltán ornitológus, a Magyar Madártani és Természetvédelmi Egyesület (MME) szóvivője.

Szó szerint mindent elfogyasztanak, amit el tudnak kapni és egészben vagy a csőrükkel apróbb darabokra szaggatva le tudnak nyelni, így sok dögöt is, különösen a téli időszakban. Most pedig kezdődik a költési időszakuk, és április végétől június elejéig rámenősen védik a fészket elhagyó, még nem, vagy csak gyengén repülő, ezért földre kerülő fiókáikat néhány vagy néhány tíz méterre megközelítő bármitől, ami nagyobb mondjuk egy egérnél, legyen az ember, elefánt, vagy akár a nyolcadik utas a halál egy bengáli tigrissel az oldalán. Márpedig a városokban az emberek vannak többen.

Az elmúlt pár évben meg is szaporodtak az emberek elleni „támadások”, valójában az előbb említett fiókaféltő reakciók, amiknek az oka prózai: körülbelül öt éve átlépett egy szintet a városiasodó dolmányos varjak állománya, jelenleg elsősorban Budapesten, de más nagyobb magyar városokban is, és azóta éppen ezért egyre gyakrabban akasztották össze a csőrüket a járókelőkkel – teszi hozzá a híroldal, néhány konkrét példát is említve.

Mindazonáltal fontos hangsúlyozni, hogy ez a természetes fiókaféltő viselkedés csak üres, nagy hangú ijesztgetés, amit egyszerű elhessegetéssel kezelni lehet – olvasható.

Felértek a csúcsra

De vajon miért költöztek városokba ezek a szabad vidéki területeken, facsoportokon, erdősávokban fészkelő, alapvetően óvatos, félméteres testhosszúságú, egyméteres szárnyfesztávú, rekedten károgó madarak?

Az elsődleges ok, hogy miközben a mezőgazdaság eltüntette (beszántotta) fás-bokros fészkelőhelyeik, és gyepes táplálkozóterületeik nagy részét, a vadászok pedig több kampány, szinte „varjúháború” keretében folyamatosan irtották és a szarka, dolmányos varjú esetében üldözik ma is – ezért menekültek a településekre, ahol nem lehet szabadon gyilkolni őket. És mivel okos állatok, azonnal meglátták a ragyogó lehetőséget az élelmiszer-maradékoktól roskadozó városokban, ami további hatalmas vonzerő számukra, beleértve az évente a tojásokból kikelő új generációk fiataljait is – magyarázta az ornitológus.

hiába nyüzsögnek körülöttük az emberek, azok nem vadász(hat)nak rájuk a házak között, ezért gondtalanul élhetnek és sokasodhatnak.

Szokás szerint az emberi kapzsiság, a mértéktelen pusztítás hozta tehát a fejünkre a bajt a településekre üldözve a szuperintelligens varjúféléket, és ennek a felelőtlenségnek a levét issza most – a madarak mellett – a dologban teljesen ártatlan lakosság – hangsúlyozta Orbán Zoltán. És a jelenlétük még így is a hasznunkra válik:

• egyedül a dolmányos varjak járulhatnak hozzá érdemben a parlagi galambok és az utóbbi néhány évben drámai nagyságrendben urbanizálódó és szaporodó örvös galambok természetes (és ingyenes) állományszabályozásához (miközben a közvélekedéssel szemben nem tüntetik el az énekesmadarakat);
• fészkeikkel lehetővé teszik a – saját fészket nem építő – települési erdei fülesbagoly-állomány erősödését, melyek így segítenek kordában tartani, szintén ingyen, a rengeteg kidobott élelmiszeren szaporodó városi patkány- és egérinváziót;
• végül, de nem utolsósorban táplálékuk felét még mindig a férgek, puhatestűek, poloskák és más kártevők teszik ki, melyek állományait ők is apasztják mind a városokban, mind innen kijárva (főleg a vetési varjak) az agrártájban.

A cikkben sok más mellett arra is felhívják a figyelmet, hogy széles karmozdulatokkal, vagy táskával, esernyővel odacsapva, rájuk kiabálva könnyen elhessegethetjük a nálunk sokkal-sokkal kisebb és gyengébb állatokat. De azt is tudnunk kell, hogy az esetek – úgy tűnik – mind nagyobb százalékáért egy „eszement” hobbi, a varjúfiókák felelőtlen és közveszélyt okozó otthoni felnevelésével, majd elengedésével egy sajátos szubkultúra a felelős, mert az emberrel felnövő, majd szabadon engedett dolmányosok valóban agresszívak lehetnek.

Megtanulták, hogyan érvényesülhetnek velünk szemben, és ki is aknázzák a jól bevált, perlekedő-kötekedő módszereiket a parkokban, utcákon és tereken. Habár nem tudhatjuk, de még az is lehet, hogy ijesztgetés közben még jól is szórakoznak. A honfoglaló dolmányosoknak nem céljuk, hogy sérülést okozzanak, csupán távozásra akarnak minket (is) bírni. Sokunk nevet csak verdeső-kerregő tüsténkedéseiken, de baj legfeljebb csak abból származhat, ha valaki komolyan veszi őket, pánikszerűen menekülni kezd, és mondjuk, hirtelen lelép a forgalmas úttestre, vagy elesik a biciklivel, vagy bárhol – olvasható többek között.